Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37 (1992) (Pécs, 1993)

Régészet - Sonkoly Károly: Két pécsi ház. (A Szent István tér 9. sz. Orlovics- és Sey házak)

116 1. ábra. Orlovics János címerpecsétje (1778) tulajdonosa már özv. Rozonich (Rosonics) Jánosné. (Madas 1978. 677.) 175 l-ben a Rosonics örökösök telkük É-i felét eladták 70 forintéit nemes Orlovics (Orlovich) Jánosnak. Ez a mai 9. sz., amelynek felsó határa ekkorra már kitolódhatott a jelenlegi vonalra, a K-i részen viszont még mintegy 15 m-el beljebb volt a mostaninál. (MADAS 1978. 677.) Az új tulajdonos az 1754-es nemesi összeírásban a birtoktalan "Nobiles Armalistae Magistratuales" között szerepel. (ANGYAL 1911/2., 47.; KEMPELEN, VIII. 85.) Apja lehetett az az Orlovich Mátyás nevű pécsi lakos, akit 1721-ben vettek fel a vármegye nemesei közé, miután a megyegyűlésen bemutatta Mátyás király adománylevelét, a birtokba vezetést igazoló okmányt és bizonyította leszármazását. (ANGYAL 1909/3., 102.; ANDRETZKY, 60.) A horvát eredetű családhoz hasonló nevű (Orlovchich) nemesek a 16. sz. elején részt vettek a török elleni harcokban. (NAGY Iván, VIII. 261.) A család címere egy 1778-as iraton is szerepel, Orlovics János esküdt pecsétjén.

4 Pajzsán jobbra fordított fejű, széttárt szárnyú, lebegő sas látható, karmaiban karddal és jogarral. A sisakdísz ugyanez. A Siebmacher-féle Wappenbuch horvát-szlavón kötete hasonló, ezüst és fekete színű címerrajzot hoz az Orlovcich családnál. (BOJNICIC, s. 135., Taf. 98.) Ez valószínűsíti, hogy a Nagy Ivánnál szereplő familia leszármazottja Orlovics János. Róla először az 1732-es, első nemességvizsgálat alkalmával hallunk (ANGYAL 1909/4., 124.), majd 1735-ben és 1741-ben a taxás nemesek között említik, s ugyancsak 1741-ben, a nemesi felkelésnél köteles katonát állítani. Ekkor pécsi lakos. (ANDRETZKY, 113., 114.) A megyegyűlések jegyzőkönyveiben többször is szerepel a neve. 1773-ban tiszteletbeli esküdt, majd 1775-ben esküdtté választják, s több, hivatalos megbízást is kap. (ANGYAL 1911/4., 138., 139.;ÓDOR, 163.) Például részt vett a Pécs és a káptalan között, a szabad királyi városi rang elnyerése után kitört viszály kivizsgálásában. (CSERKUTI 1909) A vármegye irataiban, 1787-ben Borbély Terézia férjeként említett ifj. Orlovics János a fia lehetett. (ANGYAL 1912/2. 76.) Az idősebb Orlovics Jánossal a forrásokban utoljára 1785-ben és 1786-ban találkozunk. (MADAS 1978. 677.) Az 1792-es rendkívüli hadiadóhoz hozzájárulásra kötelezett nemesek listáján már nem szerepel (ANDRETZKY, 118.), s 1794-ben özvegyét említik. (MADAS 1978. 677.) 1751-ben vásárolta meg Orlovics János a Rosonics utódok - minden valószínűség szerint üres - telekrészét, s az 1758-as, városi összeírásban, 92. sz. alatt már 2 forint házadóval szerepel. Ez a ház a ma is álló, földszintes, udvari épület legkorábbi része lehet. (MADAS 1978. 677.) Az építkezésre vonatkozó forrás nem került elő, így meg kell elégednünk azzal, hogy a ház valamikor 1751 és 1758 között készült. A falkutatás során kiderült, hogy az épület 18. sz. közepi magja az a háromsejtes rész, amely a konyhából és két oldalán egy-egy szobából áll. A síkmennyezetes helyiségek ablakai K-re és D-re néztek, s itt volt a konyhába nyíló bejárati ajtó is. A konyha hátsó részén a régi, egyharmados nyitottkéményre utaló, mennyezeti szintváltás látható, határán a mestergerendával. A kéménykürtő alatt a padlóra épített szabadtűzhely lehetett a helyiség É-i falánál. Az eredeti tüzelőberendezést a 19. sz. második felében átalakították, korszerűsítették. Ekkor készült a ma is álló kémény. A régi kéménykürtőt bedeszkázták, a hátsó falnál pedig zárt tűzterű, ún. "tűzhelykombinát"-ot építettek. Később már ezt sem használták, mert a kutatás megkezdésekor egy századforduló környéki csikótűzhelyet találtunk előtte. A konyha oldalfalaiban lévő, egykori kaminnyílások a szobák kályháinak fűtésére szolgáltak. Ezek a 18. sz. közepén még lehet, hogy kemencék voltak, amelyeket később cserépkályhák váltottak fel. Mára az utóbbiakat is nyomtalanul elbontották. (BARABÁS 1970.; BARABÁSGILYÉN, 33., 62-83.; JUHÁSZ; LUKÁCS) A ház Ny-i végéhez a 18. sz. közepén még egy toldalék (istálló?) csatlakozott, amelynek akkoriban csak az É-i fala lehetett kőből, s féltetővel fedhették le. Ez független volt az eredeti formájában feltételezhetően csonkakontyolt nyeregtetőtől. Ennek héjazata ekkor még valószínűleg nem cserép, hanem zsupszalma, vagy zsindely lehetett. Egy hasonló, háromsejtes, a 18-19. sz. fordulóján épült (MADAS 1978. 681.) ház volt a magja ugyanebben a belvárosi tömbben a Szent István tér 15. sz.-nak, ahol az É-i szárny földszintjén rekonstruálható a két szoba által