Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Történettudomány - Soproni Olivér: A mihráb motívum vándorlása és egy mihrábos erdélyi kályhacsempe

130 SOPRONI OLIVÉR Beszterce és Moldva között élénk volt a forgalom (92. p.). Mátyás király 1473-ban engedélyezte a moldvai kereskedők működését az egész országban, akik Csicsóváron és Küküllón tevékenykedtek, de működésük behálózta az egész Erdély területét. Szabad kereskedelmet folytathattak városokban, falvakban egyaránt. Adatai tehát megegyeznek a hazai feljegyzésekkel, ő azonban román kereskedőkről beszél, viszont Szucsavát, Rarest emlegeti, ahol pedig örmények laktak, tehát ezek örmény kereskedők lehettek. És, hogy a szőnyeg áruik között mily nagy szerepet játszott, azt a már ismertetett árszabás is igazolja. Volt azonban még egy másik módja is a szőnyeginváziónak Erdélybe, erre vonatkozólag érdekes adat Toldalagi szőnyegvásárlása Sztambulban és így magánosok révén is kerülhettek be szőnyegek az országba Törökországból. Toldalagi Mihályt említettük, és valószínű, hogy nem csak 6, de mások is éltek e lehetőségekkel és gazdagították a kastélyokat keleti szőnyegekkel. Ez a szőnyegvásárlási láz, amely akkor egész Erdélyt elfogta és a szőnyegek mintái adhatta az ötletet mihrabos csempénk megalkotására is, mivel valószínűleg az imaszőnyegek voltak túlsúlyban és azok lehettek a legkedveltebbek, amit a kiállítás katalógusa is bizonyít. Valószínűleg ez adhatta az impulzust e mihrabos minta megalkotására, agyagba való formálására. Most az a kérdés, hogy ki készítette és kinek a kályhát? Fennmaradt adataink alapján Erdélyben a kályhás ipar igen fejlett volt, tehát lehetőség nyílt a legkülönbözőbb minták készítésére és így e különös minta befogadására is. A kályhás mesterség Mátyás király korában kezdett fellendülni, amikor is a nagy kandallókat ezek váltották fel, amiről a fennmaradt csempék is tanúskodnak, sőt az egyik Mátyás képmásával is díszes. A kályhák legnagyobb része a fiókos kályha volt, csak a díszesebbek voltak virágokkal ékesek. Ezek rendszerint zöldmázasak voltak. A már említett leltárakban mindig szép számmal szerepelnek a „Nagypalotá"-ban, az „első ház"-ban, de a többi helyiségben is felállított, legtöbb esetben zöldmázas kályhák. Tehát e mesterség is erősen fellendült hazánkban. Bethlen Gábor meg is szabta ezek árát. Egy zöldmázas kályhát hat pénzen adjanak. Tarka cifra mázas kályhát nyolc, veres cifrásat három, igen parasztosat egy (talán fiókosat) másfél pénzen adjanak. A német módon csinált szép tarka összejáró virágos kályhát, nagyokat tíz pénzen. A kályha körül rendszerint padok is voltak, hogy ott melegedjenek a szoba lakói. A kályhák tehát éppoly fontos tartozékai voltak a szobának (a ,,ház"-nak), miként a szobákat díszítő szőnyegek és áruk is a szőnyegekével egybevetve elég magasra voltak taksálva. Nem csoda tehát, hogy a „cifra" díszek sorába belekerült a lakás másik dísze, a szőnyeg mintája is, a szoba hangulatával harmonikusan összecsengve. (Radvánszky, i. m.: 12. p.) Hogy milyen jelentős volt a fazekasok munkássága, azt egy az 1570 körül keletkezett dési fazekas-szabályzat is igazolja.

73 (A céhek élete Erdélyben. Kovách Géza és Binder Pál Kriterion. Bukarest, 126. p.) Miután megismertük az összefüggést az imaszőnyegek és a kályhás fazekasok között, kíséreljük meg megkeresni csempénk mesterét, vagy legalábbis hovatartozását e művészet körében és értékeljük ki alkotását a szőnyegek művészi nívójával szemben. Sajnos itt nagyon el kell marasztalnunk mesterünket, mivel csempén meg sem közelíti a mintául szolgáló szőnyegek művészi színvonalát. Török vagy magyar fazekas készítette e csempét? Török fazekasra nem igen gondolhatunk Erdélyben, ez egészen valószínűtlen, csak magyar fazekas kezemunkája lehetett. A már ismertetett dési céhszabályzat szerint csak céhbeliek dolgozhattak, ami eleve kizárta egy török mester működésének a lehetőségét. De kizárja, hajói megnézzük, maga a csempe is, amelynek mind kidolgozása, mind pedig mintájának megfogalmazása minden kétséget kizárólag magyar fazekas kezemunkájára vall.. Ugyanis mind mesterségbeli rutinja, mind pedig művészi formálókészsége messze elmaradt a török fazekasság sokszázéves Kelet művészetén nevelkedett, kiforrott szellemiség és technikai tökélye mögött. Vizsgáljuk csak meg újra csempénket. Az imaszőnyegek melyik mintájával lehetne összehasonlítani azt? Tulajdonképpen egyikkel sem. Talán mégis az életfás Ladikok jöhetnének számításba. Bár keretezése egészen primitív és egyéni, egyáltalán nem hasonlítható össze kelet remekeivel, mégis a geometrikus nomád szőnyegek néhány motívuma fellehető rajta, így a zegzug vonal, a rácsmotívum stb. A zegzug vonalak felett egy stilizált leveles fa, az életfa díszíti csupán a szegélyt és mily messze esik ez az imaszőnyegek dús növényi mintáitól. Egy ügyesebb kezű mester úgy-ahogy az anyagadta lehetőségekhez képest, annak követelményeinek megfelelően tudta volna rekonstruálni azokat a csempén. Lent viszont a rácsminta a Ladik alsó részét, annak mintáját szerette volna utánozni? Lássuk csak a mihrabot, az imafülkét. Ezt teljes egészében betölti egy vázából kiemelkedő virág, ami az életfát jelképezi és ez mégjobban lerontja az egész kompozíció szépségét, összhangját, azonkívül igazi értelmét is. Ez utóbbi természetesen nem róható fel a mester hibájául, hiszen a mihrabnak, annak külön szentségét és funkcióját csak az iszlámhitű ember érthette meg. Ezzel a hatalmas virággal az előbb említett szellemi lényeg mellett a fülke architektonikus szerepét is lerontotta, mert a mihrab a dzsáminak építészetileg is fontos részlege volt az egyik fal oldalában. Ezt emelte ki az imaszőnyeg is tiszta világosságában hangsúlyozott üres légterével. Némelyiken ugyan ott láthatjuk az életfát is, de mily légies megfogalmazásban, ami alig zavarja meg a mihrab üres terének látványát. Egy Ladikon is teljesen elstilizálva emelkedik ki a fa, de finom, kecses vonalaival egyáltalán nem zavarja a mihrab szellemi és architektonikus lényegét. Ezzel szemben csempénken a mihrabot teljes egészében betölti a hatalmas virág és így elsikkad a fülke 73 A céhek élete Erdélyben. Kovách Géza és Binder Pál. Kriterion, Bukarest, 126. p.