Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Néprajztudomány - Zentai Tünde: A lakóház alaprajzi fejlődése a Dél-Dunántúlon

184 ZENTAI TÜNDE 19. lves-pilléres, mellvédes tornác a 19. század második feléből. Páprád (Baranya m.), Fő u. 27. (Fotó: Balassa M. Iván, 1985). túli régészeti adatok beszámolnak a lakóházak 2—3 osztatúvá bővüléséről. A füsttelenített, kályhás szoba meglétéről —, s következésképp egy hozzá kapcsolódó füstöskonyháról — tanúskodik a régió szinte minden részéből előkerült nagy számú kályhacserép is. A 16. századi Tolna megyei etei ház a helyiségek rendeltetéséről és a bejáratok rendszeréről is szolgál útbaigazítással; udvarra nyíló lakóterével, valamint füstösház-kamra beosztásával a dunántúli utas rejlődéséhez kapcsolódik. A 18. századi lakáskultúrát, úgy tűnik, paraszti szinten is a háromhelyiségű, szoba—konyha—kamra beosztású lakóépület iellemzi, de ekkor még a délnyugati faépítkező területeken a szegények körében létezik az egysejtű- vagy kamrával megtoldott füstösház. A 19. század folyamán a házak a középparaszti rétegeknél már egy második szobával gyarapszanak. A bejáratok rendszere a déli és nyugati vidékeken a múlt század második feléig megmarad hagyományosnak, azaz minden helyiség az udvarról nyílik. A 18. század közepén még a Duna mentén is tudunk különbejáratú házakról. A 18. század végén viszont á terület keleti tájain kezdetét veszi a szabadkéménnyel együtt járó központi bejárat elterjedése. A Dél-Dunántúlon lévő parasztházak jelentéktelen kivételtől eltekintve egysofos