Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Történettudományok - Nádor Tamás: „Hallható múzeum”. Hangdokumentumok a Janus Pannonius Múzeumban, II.

160 NÁDOR TAMÁS adminisztráció működött. A műszakiak közül a mérnökséget találtam itt és a géposztályt. Itt volt az anyaggazdálkodás, könyvelés, pénzügy, számvitel. Én akkor azt az utasítást kaptam, hogy szervezzem meg a tervosztályt. Ez volt az első feladatom. Megszerveztem. Nem is volt olyan egyszerű dolog. Az igazgatót Jurij Ivnovics Umnovnak hívták, ö volt itt mindaddig, amíg meg nem szűnt a vegyes vállalat és nem került a bánya magyar kézbe. Ez az Umnov nagyszerű ember volt, született vezető. Jó politikus. Ügy hogy eredményes volt a bánya munkája, hiszen akkor indul meg a 3 éves terv, akkor indította meg Umnov a mozgalmat, hogy a 3 éves terv 2 és fél év alatt, ami pécsi kezdeményezés maradt, tudomásom szerint nem követték sehol. A termelés fejlődött, effektív termelés folyt, még akkor is, ha a szükséges gépesítések hiányoztak. A régi apparátus, a földalatti szállítás rendben működött. A fontos létesítmények, mint amilyenek az aknák, a szállítógépek, a külszíni vülamosmozdonyok — ezek jól funkcionáltak. Változtatásra tulajdonképpen csak a földalatti munkáknál, elsősorban a vágathajtásnál lett volna szükség. Akár a meddőbe történő feltáróvágatokról, akár a szénben lévő előkészítő vágatokról van szó. És itt nem értek el megfelelő eredményeket, nem is indultak el megfelelő úton. [. ..] A bányaüzemek vezetésében változások állottak be. Mikor én ide kerültem, akkor Pécsbányán és Vasason még az eredeti, tehát előzőleg ott volt bányamérnökök vezették az üzemet. Pécsbányán Vietorisz Róbert, Vasason pedig Grőbel Emil. ő már nagyon idős mérnök volt, úgy hogy nem is maradt sokáig ottan, már nem tudott bányát járni. Akkor behívták a központba, tanácsadóként, amint mostanában mondanák. Meglepett az a tisztelet, amellyel az idős kolléga iránt viseltettek a szovjet vezetők. A Vietorisz egészen másképpen távozott. 1950 nyarán, ha jól emlékszem, augusztusban, a bányában történt egy kisebb sújtólégrobbanás, egy vágat kihajtásnál egy szellőző berendezés hibájából. Az államvédelmi hatóság a vezetőt, Vietorisz Róbertet, két bányamérnököt, Lúgost Györgyöt és Koncsag Károlyt, valamint Mosonyi bányamestert bizony elvitte, és ugyanakkor a bányakapitányságról, vagy akkor bányarendészeti felügyelőségnek hívták, nem tudom, a Rihmer Lászlót ugyancsak elvitték. Engem is kihallgattak, bár nyugdíjba. Jelenleg is Pécsett él. — Tamásy István oki. bányamérnök (1925—). MESZHART ösztöndíjasként került 1950-ben a pécsi szénbányákhoz. 1954—55: üzemvezető Vasason; 1955ben a Tröszt központban a műszaki osztályt vezeti. 1956. jan. 1.—1962. novemberig tröszt főmérnök. Ezután Budapestre került, a Nehézipari én semmit sem tudtam mondani. Én ilyen apró műszaki kérdésekkel nem foglalkoztam. Nekem a felső irányítás volt a dolgom. Elítélték őket. Csak az volt a szerencséjük, hogy nem sokáig voltak becsukva, mert Komlónak a fejlesztése akkor indult meg. Akkor került oda kormánybiztosként Va.ss Zoltán. Természetesen az ott végzendő munkákhoz neki mérnökökre volt szüksége. Ezért elintézte, hogy ezeket az elítélt embereket adják ki neki. Így ők munkába is állhattak, köztük Rihmer, aki akkor nem a bányahatósághoz került vissza, hanem ugyancsak Komlóra, mint szellőztetési mérnök. [.../ Érdekes káderpolitika alakult ki. Az volt az illetékes szervek felfogása, hogy vezető állásba mérnök nem kerülhet, hanem csak középkáder. Tehát minden üzemnek az élére aknászokat, főaknászokat, bányam,estereket állítottak. Voltak, akik jól beváltak, voltak, akik kevésbé. Ahogy visszaemlékszem, egy Vadon nevű volt bánya-nester, a korábbi vasasi üzemvezető, kiváló koponya volt, született vezető. Nagyszerűen irányította az üzemet. Nagyon tetszett nekem a munkája. A másik két üzemnél talán nem volt egészen így, dehát azért mégis csak ment vali'hogy. [...] 1952-ben — nemzetközi tárgyalások alapján —, eljött az ideje annak, hogy a Szovjetunió félretéve a magyarországi vegyesvállalatok hadizsákmány jellegét, ezeket bizonyos térítés ellenében átadta teljes egészében a magyar államnak. Akkor a szovjet vezetők eltávoztak, jött a magyar vezetés. Alapvető változás az volt, hogy Umnov helyére egy Vereckei Lajos nevű, István aknáról származó főbányamester került. Jó kapcsolat alakult ki köztünk, jól tudtunk együtt dolgozni. Vereckei nagyszerűen ismerte a helyi viszonyokat, nem kellett neki tájékozódni. Eléggé jól vezettp az ügyeket, a műszakiak dolgába nem avatkozott be. Az a hiányosság, hogy a vágathajtási munkák gépesítésére nem történt semmi, az változatlan maradt nála is. A fejtési munkálatoknak a gépesítéséről és korszerűsítéséről nem beszéd lek, mert annak elvégzése értelmetlen lett voU na mindaddig, amíg a vágathajtást nem tudják meggyorsítani. Addig hiába növelnék a fejtést, csak még nagyobb lenne az ellentét, mint ahogy most van, jelenleg, 1984-ben. [. ..] Vereckei idejében történt, hogy Kisnagy munkáját nem tartották eléggé kielégítőnek, ezért leváltották. Ekkor Vereckei felszólított engem is, hogy válMinisztériumba, majd a Magyar Szénbányászati Tröszt vezérigazgató-helyettese, a Bányászati Egyesülés elnöke lett. 1986-ban ment nyugdíjba. Jelenleg Budapesten él. (Az életrajzi adatokért Markó Imre oki. bányamérnöknek ezúton mondok köszönetet.)