Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Történettudományok - Nádor Tamás: „Hallható múzeum”. Hangdokumentumok a Janus Pannonius Múzeumban, II.

HALLHATÓ MÚZEUM, II. 161 laljam el a tröszt-jőmérnöki beosztást, ő már elintézte a pártbizottságon. Én azonban nem vállaltam. Azt mondtam, én már öreg vagyok ehhez, és annyira elégedetlen vagyok sok külső embernek a munkájával, hogy közébük vernék, és ebből csak kellemetlenségek lehetnének, én húznám a rövidebbet. Az idegeimet nem teszem tönkre azért, hogy a hátralévő pár esztendőben jőmérnök legyek. Ekkor a vasasi bányaüzem­ben dolgozó Tamásy István lett a tröszt jőmér­nök, kitűnő koponya, jó bányász, és maradt mindaddig, míg a komlói és pécsi bányát össze nem vonták. [...] Vereckei vezetésével a bá­nya a terveket teljesítette. Nagyobb jennaka­dások nem voltak. Szóval megélt a bánya. Ak­kor még a lebontott tervek korszakában éltünk. Kaptuk a jeladatokat, én megcsináltam annak a tervnek a jeltrancsírozását az üzemek jelé, és aztán teljesítettük ezeket, úgy, hogy év végi eredményeink megnyugtatóak voltak. Ez eltar­tott, bizony, 56-ig. Tudjuk, hogy Pécsett mik történtek akkor, a bányában is volt sztrájk. Dehát ezek az idők is elmúltak. Akkor megint változás történt. 1957-ben, amikor a dolgok már rendeződtek, illetve újjárendeződtek, Ve­reckei nem maradt tovább igazgató. Helyére Pataki Mihály jött. ö nem volt új ember. Ide­való volt, jól ismerte a körülményeket, de nem volt bányász. Nem is igen avatkozott bele mű­szaki vonatkozású dolgokba, ő csak a vezetést csinálta, a káderpolitikát, a személyekkel való kapcsolatokat. [...] Engem abban az időben jelmentettek a tervosztály vezetése alól, mert egy más megbízatást kaptam a minisztériumtól. Egy értelmetlen titulussal minőségi jőmérnök­nek neveztek ki, pedig nem minőségi jelada­taim voltak, hanem az, hogy az akkor már ter­vezett, sőt létesíteni elkezdett dunapentelei vas­mű kohóihoz szükséges kohókoksz előállítás céljára alkalmas szenet termeljünk Pécsett. Nekem ez több éves munkát adott. Rengeteg kutatássál, vizsgálattál kellett megállapítani, hogy a rendelkezésre álló szénvagyon kokszol­hatósági viszonyai milyenek? Ezek teljesen tisztázatlanok voltak. Nagy kutatási törzset alakítottam ki, amely ezeket a vizsgálatokat el­végezte. Nemcsak az volt a probléma, hogy van-e kokszolható szén, milyen és mennyi, ha­nem a kokszolható szenet kokszgyártásra al­kalmassá is kellett tenni. A kokszgyártás nem bírja a magas hamutartalmat, a pécsi szénnek a hamu- és kéntartalma viszonylag magas és nem teszi a legkedvezőbb kokszszén alapanyag­gá. Az akkori szénmosó régi technológián ala­pult, és csapnivaló állapotban volt. Nem volt mese, az egész mosót, úgy ahogy volt, ki kellett dobni, és helyére egy vadonatúj szénmosót lé­tesíteni. A szénvagyon vizsgálatán kívül ez volt akkor a jő jeladatom, a szénmosó létesítése. Ez nagy jeladat volt, mert Magyarországon ilyen üzem nem létezett. Létezett akkoriban bizo­nyos technológiai eljárás, a létező legmoder­nebb. Annyira modern és korszerű, hogy még most is az. Pedig azóta eltelt egy negyed év­század. Most sem tudnak jobbat. A lényeg az, hogy mágnesvasérc őrleménnyel a víz jajsúlyát megnövelik és ebbe a nagyobb jajsúlyú vízbe teszik be a szenet. Ha a jajsúlyt helyesen vá­lasztják meg, akkor a szén, mint könnyebb, jel­emelkedik, a meddő lesüllyed. Szét van vá­lasztva és ott a jó, hamutartalmú szén. Hát ez nem ilyen egyszerű a valóságban, mint ahogy elmondtam, de ez az elvi lényege, csak sokkal bonyolultabb művelet. Ezt a technológiát a csehszlovákok megvalósították. A minisztérium egyik, ugyancsak bányamérnök beosztottjával, Müller Lászlóval ismételten jártam kint Cseh­szlovákiában és tanulmányoztam ezeket az üze­meket. Tárgyaltunk az ottani tervezőintézettel. Végül a minisztérium támogatásával sikerült elérni, hogy megrendeltük a mosónak a terve­zési munkáit, a technológiához szorosan tartozó gépészeti berendezéseket és azoknak szerelési munkáit a cseheknél. A vele járó építési mun­kákat és a nem szorosan a technológiához tar­tozó gépi berendezéseket hazai jorrásokból je­deztük. Ezeknek a tervezését a Bányászati Ter­vező Intézet végezte. Az ostravai csehszlovák tervező intézet, valamint a budapesti magyar tervezőintézet kooperációjából született meg az együttes terv és a kivitelezés. A végső szerző­dést — három évi munka után — 1960-ban ír­tuk alá. Nem jogom eljelejteni, hogy miköz­ben Csehszlovákiában egy hónapig tartó tár­gyalások jolytak a külkereskedelmi vállalatok között, én kaptam egy olyan vírusos tüdőgyulla­dást, hogy az egy hónapból két hetet az egyik klinikán töltöttem. A tárgyaló kollégák bejöt­tek a klinikára és ott beszélték meg velem a dol­gokat, így távirányítássál sikerült a szerződést aláírni. Utána mpg is kezdődött mindjárt a ki­vitelezés és megindult a mosó építése, amelyet azonban én a magam részéről bejejezni már nem tudtam. Leglényegesebb részét, az apró­szén mosót, ami a legkritikusabb volt, azt si­került még nekem üzembe állítani és megkez­deni a szállítást Dunaújvárosba. A durva szén­mosót —, ami egy roppant egyszerű berendezés az aprószén mosóhoz képest —, azt már nem jutott időm megcsinálni. De az utódaim rövi­desen bejejezték, az iszapszén kérdése azonban megoldatlan maradt." Madas Józsefet 1988. február 27-én érte, vá­ratlanul a halál. H. I. [Hársfai István] nekro­lógja a Dunántúli Napló 1988. március 2-i szá­mában :

Next

/
Thumbnails
Contents