Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 34 (1989) (Pécs, 1990)

Természettudományok - Horvatovich Sándor: A Zselic futóbogarai (Coleoptera, Carabidae)

A ZSELIC FUTÓBOGARAI 7 Az alkalmazott gyűjtőmódszerek A teljes futóbogárfauna feltárásához szüksé­ges valamennyi hatékony gyűjtési módszert al­kalmaztuk. A vizes-tocsogós biotópokban a ta­posás közben való egyelés (szippantózás) bizo­nyult a legeredményesebbnek. A nedves, nyir­kos élőhelyeken, ahol ugyancsak sok futóbogár él, a rostálás és a talaj csapdák alkalmazása hozta a legjobb eredményt. A viszonylag szárazabb területek futóbogarai repülnek a higanygőzlámpa fényére, így itt az ilyen gyűjtés adja a legpontosabb faji összeté­telt. A fajok felsorolásánál rövidítve azt is feltün­tettem, hogy milyen volt a gyűjtési módszer. Az alábbi rövidítéseket alkalmaztam, egy. == egyelés; rost. = rostálás; fcs. = fénycsapda; tes. = talajcsapda; lámp. — lámpázás; tap. = taposás; t. = talajból. Ezeknek a gyűjtőmódszereknek a változatos biotópokban való megfelelő alkalmazása a kis területhez képest fajgazdag listát eredménye­zett: 121 faj került elő összesen. A terület na­gyon mozaikos biotópösszetételét jellemzi az is, hogy 60 faj mindössze egyetlen példányban van gyűjteményünkben. A legnagyobb példány­számban a talaj csapdával fogott erdőlakó fajok voltak. Ugyancsak viszonylag magas példány­számot mutattak bizonyos fényre repülő fajok. Volt köztük országos ritkaság is (Harpalus mel­letii Heer). Megjegyzések jellegzetes és országosan ritka jajokról Carabus nodulosus Creutzer, 1799. Mindkét gyűjtőhelyén a gyűjtések 20—30 évesek. Az utóbbi években a süllyedő talajvízszint és tar­vágások következtében mindkét zselici gyűjtő­helye annyira leromlott, hogy már nem sikerült gyűjteni belőle. Előfordulásához egyenletesen magas vízszíntű folyóvizes mocsárra van szük­ség. Az ilyen toiotópok az egész országunk terü­letén végveszélyben vannak. Cychrus caraboides Linnaeus, 1758. A Zselic­ben előforduló populáció közel áll a Nyugat­Európában élő alfajhoz (C. caraboides rostratus L.), ami valószínűleg a hosszú ősz és a viszony­lag enyhe tél következménye. Leistus piceus piceus Frölich, 1799. A Dunán­túlon mindössze négy területről ismert: Kősze­gi-hegység (Kaszab 1937), a Bakony-hegység (Tóth 1973), a Mecsek-hegység (Horvatovich 1975, 1978, 1979) és a Zselic (Horvatovich 1975). Ezek közül a domborzatra nézve a legkevésbé hegyvidéki terület a Zselic, amely még a 400 m-t sem éri el (Hollófészek: 357 m). Mind a Zselicben, mind a hozzá .közelfekvő Mecsekben ez a faj a mély, állandóan nedves völgyekben él, ahol a nyári száraz hónapok alatt is biztosí­tott számára a megfelelően nedves élőhely. Saj­nos a két ismert zselici lelőhelye közül csak az egyik (Dennai-erdő : égeres) esik a tájvédelmi körzet területére. Előfordulása a Dél-Dunántú­lon reliktum jellegű. Közép-Európában magas hegységekben az erdőhatár felett is él (Freude 1976). Dyschirius luedersi Wagner, 1915. Hazánkban eddig négy lelőhelye volt ismert (Horvatovich 1974). Összelterjedését csak a közelmúltban tisztázták (Lindroth 1985), mert ehhez nagy anyag ivarszervi vizsgálata volt szükséges. Eszerint Dél-Európában nem él, nagyon fontos nyáron számára a hűvösebb, nedvesebb klíma. A zselici előfordulás ugyancsak reliktum jelle­gű. Valószínűleg a terület rendkívül tagolt domborzatából és sajátos éghajlatából adódik. Asaphidion curtum Heyden, 1870. A faj össz­elterjedését csak néhány éve tisztázták (Lind­roth 1985). Az első magyarországi lelőhelye a Villányi-hegységből származik. A hazai elterje­dés pontos megállapításához a teljes hazai anyag revíziója szükséges. Atlantikus fauna­elem, a kontinentális, hideg teleket nem viseli el. Gyűjteményünkben 13 dél-dunántúli pél­dány van: a Zselicből, a Mecsekről és a tőlük délre eső enyhe telű területekről. Bembidion clarkii Dawson, 1849. Hazánk fau­nájára új faj, amely a kemény teleket el nem viselő atlantikus faunaelem. Égeresekben, füze­sekben, kis tavak és időszakos állóvizek partján él (Lindroth 1985). A zselici lelőhelye is ilyen. Bembidion starki Schaum, 1860. Faunánkra új. Elterjedése sporadikus, az Alpok peremvi­dékére korlátozódik. Mind hegyvidéken, mind mélyebben fekvő mocsarakban előfordul. Zseli­ci lelőhelye a lipótfai kutatóház közvetlen kö­zelében húzódó mocsár, ahol egyelve gyűjtöt­tem. Tachys fulvicollis Dejean, 1831. Összesítve a zselicivel együtt 8 hazai lelőhelyadata van. (Horvatovich 1979, Ádám, Merkl 1986). Dél-eu­rópai elterjedésű (Freude 1976). Nedvesség és melegkedvelő. Trechus secalis Paykull, 1790. Hazai elterje­dése nagyon szórványos. Elsősorban az Észak­Dunántúlról vannak adatai (Bakony-hegység, Mosonmagyaróvár környéke, Sopron). Ezen kí­vül a Börzsöny-hegységből ismerjük (Endrődi 1974). A zselici előfordulás új a Dél-Dunántúl faunájára. Közép- és Észak-Európában van fő elterjedési területe, árnyékos, hűvös biotópokat kedvel. Trechus obtusus Erichson, 1837. A közelmúlt­ban történt meg a hím ivarszerv vizsgálatának

Next

/
Thumbnails
Contents