Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Néprajztudomány - Kovács Sándor: A drávai hajósok élete a XIX. században

A DRÁVAI HAJÓSOK ÉLETE A XX. SZAZADBAN 217 csony vízállásnál a hajó körül ásúval, lapáttal mozgatták a homokot, amit a víz sodra elvitt magával, míg a hajó újra vízre került. Az öregek szerint szinte nem akadt esztendő, hogy egy-két hajó fenn ne akadt volna. Az elülés, zátonyrafutás inkább eresztésnél, mint vontatásnál szokott történni. Lefelé könnyen eresztettek, de fölfelé lassan haladtak. Ilyenkor a víz bajsza már messziről mutatta, hogy ott közel van a vízfenéjk. A jó hajós, a jó kormányos ismerte már ezeket a helyeket és észrevette már messziről, hogy hol húz a víz. A víz bajsza méterekre bontotta a víz színét. Lentetéskor viszont megbomlott az egységes hullámzás. Ezek összefüggtek a víz „sebjével", amit adott a mélység, a kanyarok, az öblök váltakozása. Ezt nevezték vízjárásnak. A vontatás lassú előrehaladással járt. Ha minden jól ment, naponta 15—20 kilométert, ha szardoltak, még kevesbbet haladtak felfelé. Az öregeik öregjei — a század első feléből — gyakran mesélték az utolsó vontatóknak, hogy sok helyen a Dráva akkora kunkorokat, kanyarokat hagyott, hogy a vontatók még három napig is hazajártak aludni, és még mindig a palkonyai határban jártak. Ezeket a nagy-nagy kunikorokat később árokmetszőkkel vágatták keresztül. A hajóztatok, a vontatók jogaival, a hajózóutak állapotával nem egyszer maga a kormányzat is foglalkozott.

13 Mindezek szabályozásával a vontatók a vízpartokon szabadon járhattak, mozoghattak, de az okozott károkért felelősséggel tartoztak. Ám az elbeszélések szerint a kártérítéseik érvényesítése mindenkor nehéznek bizonyult. A lakosok a kisebb károkért panaszt sem tettek. A vontatóúton haladók számára a közeli falvak kertjeiben termő zöldség—gyümölcs-féleségek szabad prédának számítottak. A gyalogosoknál nagyobb károkat okoztak a lóvontartdlk. Ezeket csak úgy tudták megfékezni, hogy megfogták és behajtották elkóborolt lovaikat. A kocsmák fontos helyek, állomások voltak a hajó vontatók számára. A Dráva partján még az 1840-es években is kötelesek voltak a partmenti uraságok kocsmákat, félszereket fenntartani, ahová az éjszakázni akarók, a rossz időjárás elől behúzódhattak. Az 1846-os esztendőben a Batthyány uradalom egész sor kocsmát tartott fenn a Dráva partjához kapcsolódó birtokai területén. A palkonyai malomfaluhoz legközelebbi volt az úgynevezett molnárok csárdája, amit legutolsó bérlőjéről Szániel kocsmaként emlegett az utókor. A parttól alig 60—70 méternyire, a tais 1879. évi XXXI. te. 201—202 §. posóúton kívül egy 10x10 méteres, sással fedett szín alatt elkerített sarokban mérték a bort, és szolgáltak a vendégek részére. Az épület oldalfalait vesszőből fonták, kívül—belül sározták és fehérre meszelték. Középen, ahol a tetőszalufák találkoztak, a füst eltávozására egy nyílást hagytak. Padlóját a vendégek döngölték keményre. Körül a fal mellett szalma, melyen pihenhettek, alhattak az idelátogató őrletők, hajóvontatók; télen kanászlegények, favágók. Az udvaron körül az épülethez támaszkodva fedett—nyitott szín állt a lovaknak, előttük körben jászol. A lekötött lovak hátulja a szabadba nézett. Az udvarnak nem volt kerítése. A kocsma előtti legelőn a régi tölgyfákat lefűrészelték, s megmaradt törzsüket asztalként használták. Kissé messzebb a kocsmától, egy szélestorkú gémeskút állt, melyet még az 1940-es években is legelőútként használtak. A kirakott téglafalon állt a darabokból összeállított „dudufal". A kút fa-vödrét többször is abroncsozták. A kocsma telente leégett, ám amíg kellett, a molnárok mindig újraácsolták. A régi, 1853-as térképen is, mint téglaalap alakú építmény szerepel egy másik kocsma, a Raviczai-kocsma. A hajóhúzók mindennapra vittek magukkal egy kicsiny darabka füstölthúst, még kisebb kolbászt, kenyérről nem is beszélve. Ha otthon nem is maradt hús, a hajósnak valamit vinni kellett. Már csak azért is, hogy mindenki a közösen főzött ételbe berakhassa a maga füstölt darabkáját. Ha reggel—délben csak szalonna jutott, de vacsorát kiadósan készítettek. Reggelente főtt ételként rántott, savanyúleves, bőségesen kenyér, néha puplika

1

** alatt sült sóspogácsa, melyből a közös étkezésnél sorra tördelhettek. Babot — mint ahogy nevezték —, borsót hoztak magukkal. Burgonya és más egyéb, paprika, hagyma termett a falvak kertjeiben. A szalonnából sütötték a zsírt. Tésztát, tarhonyát nem vittek magukkal. Ha annyi idő akadt, a molnárok mindig adtak egy-egy főzetre való lisztet, melyből hamar kikeverték a kálánygombócát, máris nem maradt üresen még á legsoványabb leves sem. Esténként, ha a molnárok messziről meglátták, hogy jönnek a hajóvontatók, az izzó parazsat lesöpörték a puplika alatti hüküről

15 — aminek legtöbbször félbetört malomkövet használtak — és rátették a sóspogácsánál vastagabb, kovásszal kelesztett molnárpogácsát, ami így hamarosan megsült a ráborított puplika alatt. Cserébe a hajóvontatóiknak mindig akadt valami, amivel meghálálhatták az elvárt és természetesnek tartott szívességet. Ha a kormá14 Kiss 1952. ípuplika címszó alatt. iöU.ott. Hőkő címszó alatt