Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Néprajztudomány - Kovács Sándor: A drávai hajósok élete a XIX. században

218 KOVÁCS SÁNDOR nyos már az igazak álmát aludta — vagy legalábbis mutatta —, néhány nyolcada jutott a hajó rakományából a molnároknak is. A bandának mindig volt egy néhány méteres húzóhálója, amivel néhányan gyorsan meghúzták a kisebb árkokat, limánokat és megfogták azt a halat, amiből estére főzhettek valamit. De a hal a molnároknál is elég gyakori eledelnek számított. A molnárok éjjelre lesöpörték a hüküt, bevitték a malomba a puplikát, amit soha nem hagytak kint a parton az éjszakára. Gondolták, hátha elviszik, vagy egy részeg ember megtapossa. A vontatók legkegyetlenebb ellensége nappal a legyek, bögölyök serege, éjjel a hatalmas szúnyogerdő. Nappal büdösolajjal, kreolinnal, éjszakára füstöléssel védekeztek ellenük. Éjjelre valami büdös füstöt árasztó növényzetet, vizes tuslkót raktak a tűzre, mely sokszor hajnalig bűzölgött. Sokszor valami növénnyel dörgölték be magukat, de mi volt az, senki sem tudta megmondani. Soós Pál egykori hajós szerint az Aldunán, a Vaskapu táján „gorombócsi" legyek gyötörték a hajósok, állatok életét.

16 A tutaj, folyóc, sajka mellett szólni kell a dereglyéről is. Ez lapos, széles fenekű, alacsony merülésű, deszkából ácsolt, rövidebb távolságokra használt hajóféleség. Az öregek szerint nem egyszer 120 „kocsiderék" gabona is belefért. (Ez kb. 800—1000 q.) Ezt a terhet kellett egy 12—16 tagú bandának, nyolc lónak felfelé vontatni. Mint már volt róla szó, akár a hajót, sajkát, a dereglyét is hosszú vontatókötélen, alaccságon húzták, vontatták felfelé. A vontatáshoz, a vontatott alkalmatosság első harmadába a többinél erősebb két bókony, borda közé egy fészekbe ágyazták a hajó, a dereglye, a sajka őrfáját. Az őrfa 4—5 méternyi magas faragott gerenda, melyet kötelekkel kikötöttek, „kicsarnokoltak". A csarnokolás azt jelentette, hogy az őrfát csupán a fészek nem tudta volna megtartani, ezért erősítésül a rá nehezedő teher megbírásához azt rögzítették. Az őrfára lefelé egy vaskarikát eresztettek és a gúzslyukakba több kötelet is húztak, melyek alsó végeit a bókonyokra szerelt kampókba kötötték. Négy bókonykampón kívül a másikakat belsőkampókba fűzték és ez által az őrfa szilárdan állt a fészekben. Hogy a fészekben a ránehezedő erő-hatástól el ne ferdülhessen, karét ne vessen, az őrfa alsó végét négyszög alakra kifaragták, majd megvasalták. 16 Elmondás szerint: a légynél kisebbek, sárgák, vékonyak, odvas fákban fészkelnek és csípésük éles. Feltehetően azonos a púposszúnyogok családjába tartozó, nálunk Kolumbácsi légynek neAz őrfa felső végére egy karikát szegeztek, melybe belefűzték a szabályozó kötelet és annak egyik végét rákötötték az őrfa oldalára, míg a másikat egy lakattal lezárták. De néha csak kampósvasat kötöttek oda helyette. A lakat változtatható állását, magasságát ezzel a kötéllel szabályozták. Nagyobb hajókon a kötél felső vége nem kariában, hanem egy csigán mozgott. A lakat egy félig hajtott vashorog, aminek öble tartotta a magasságszabályozó kötelet. Ennek egyik szála rövidebb volt a másiknál és a két szálat egy kihúzható szeg zárta, melyet sasókávál rögzítettek. A hajó, a sajka, a dereglye farába a tekerőhengernek bakot ácsoltak. E hengerre erősítették az alaccság egyik végét. E hengerre erősített nagy fogú fogaskereket csapófával, vagy kacskával fogták meg, nehogy magától visszatekeredjen. Kisebb járműnél az őrfa csupán egy nagyobb kétágú rúd volt, melynek vályújából a kötél lejtősen ért a partra. Az alaccság nem egyszer 100—200 méternyi hosszúságú kötélből állt. A kötél, hogy ne legyen nehéz cipelni, több részből készülhet. A használatba vett kötél hosszát a víz sebessége, mélysége, a part magassága, a hajó nagysága, terhe és egész sor más tényező határozta meg. Ha a mély víz ^közelebb folyt a parthoz, rövidebb, ha sekély vagy zátonyos volt, hosszabb kötél kellett. Egy-egy kötél végére hurkot vertek, amiket szükséges hosszúságban egymásba fűztek. Az alaccságot mint általában a kötelet nem „fonyták", hanem verték. Ezért is volt, hogy a kötélkészítőket kötélverőknek nevezték. Nagy részük még az 1940-es években is a vándoriparos volt. Az alaccság parton lévő végének hurkába akasztotta a kuktás a maga hámjának matakját. Ugyancsak ebbe a hurokba került lóvontatáskor a lovak húzórúdjának kampója is, csak a belső felét, hajlását vassal kiagyalták, hogy a ráakasztott vas riszálásától megvédjék. A lovakat az alaccság végére akasztott rúdhoz párba, a csapós kampóval ellátott kisafa hámfáira fogták. Ahány rúd, annyi pár ló kellett. Hogy a lovak ne mehessenek el a rúdtól, nyaklólánc-szerű gurtnit, hevedert akasztottak nyakukba. Míg az első ló egyedül állt az egyeshámfa elé fogva, a leghátulsó, ugyancsak egyedüli ló nyakában sem volt heveder, csupán kötél. Az első ló a kuktásló, előtte haladt a lóvezető, a legutolsó a kurtullásló, mögötte a kötél biztosítására a kurtullás. A kur~ vezett Simulium columbatcense kétszárnyúval, amely elsősorban a Balkánon, de olykor DélMagyarországon is előfordul. (A szerkesztő megjegyzése.)