Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

KEMÉNY KATALIN 375 19. Örvénylő tér, 1940. papír, szén 90X126 cm Jn Szentendre, Vajda Múzeum (320. kép) hasonló jelenséggel. Rápillantva először habozunk, az összerajzolt motívumok közül melyik melyikhez tartozik? A meglepetés csakhamar eloszlik. Kiderül, valamennyi önálló, de valamennyi összetartozik a másikkal is, mégpedig oly módon, hogyha egy szempárt valamelyik archoz tartozónak látunk, ugyanaz a szempár a másik archoz tartozva mást mond. Ezek az összemontírozott arcok a Finnegans Wake sokfejű szavait juttatják eszünkbe. A megszokottat szétfeszítő látszólagos káoszban egyiknél a nyelv, másiknál a vonalak felszabadított lehetősége, és a „minden lehetséges" törvényszerű összefüggése. Nemcsak Vajda utolsó periódusának sűrű tusnyalábjai, amelyeken mifltha az egész őstermészet vajúdását látnók a teremtés előtti, vagy a végső pillanatban, hanem egyszerűnek tűnő vonalas rajzai jórészében is a mindig újrakezdés dús szövevénye a megszámlálhatatlan lehetőség kibontására szólít fel. Innen a teltség gazdagsága, a biztonság gyöngédsége. De akár az egymással bújócskát játszó sokfejű Joyce-i szavak, Vajda összemontírozott motívumai is egymás maszkjai, amelyeken minduntalan átbukkan egy másik szó, egy másik arc. És valamennyi szó, és valamenynyi vonás ennek a ki nem mondhatónak és le nem rajzolhatónak a kedvéért. Ezt a szót, ezt az arcot kéri számon a saját hüvelykje alá futó, abba szinte belevágó madárfejű, kevesebb és több, mint emberi kéz. Mert a kéz úgy viszonylik a fejhez, ahogy a kézen a gyűrűs ujj a hüvelykhez, ahogy a cselekvés az ideához. A kéz híd a passzív gondolat és az aktív tett között: a kettő közötti feszültség egész realizálási feladatunkat szimbolizálja. És közismert, hogy arcunkat szándékosan olyan mértékben álcázhatjuk, míg végül az álarc letörölhetetlen fiziognómiává válik, s nemcsak az emberismerőket, de — egész az utolsó pillanatig — saját magunkat is becsaphatjuk. A kéz ellenben képtelen hazudni, vagy ha megkísérli, saját hazugságának leleplezője. Legtalálóbb itt Swedenborgra hivatkozni, aki víziójában látta, hogy az utolsó ítéletnél az angyalok legelőször a kezet vizsgálják meg. Mire mutat rá, és mit kérdez az a kéz amelyiknek arca van ? A „Felmutató" testvérképének lótszik az egyik legrejtelmesebb Vajda mű, a „Plasztikus fej" címen ismert ceruzarajz. Ha valaki csak reprodukcióból ismeri, könnyen szobornak véli, különös áttetsző szobornak, amelyen mégsem lehet átlátni, és olyan egyszerűnek akár a világegyetem csíráját magában hordozó Brancusi tojás. A katalógus tanúsága szerint a „Plasztikus fej"-et Vajda egy évvel a „Felmutató" után rajzolta, és olyan is az, akárha annak rétegeit foglalta volna elemezhetetlen tömör egységbe, valami áthatolhatatlan, anyagon túli finom, mégis élő szubsztanciába — egy végő maszkba. Nem hihető, hogy ez a folytatás és variáció véletlenül lenne színtelen, valószínű inkább az, hogy anyagtalan voltának egy színeken túli szféra felel meg, amelyhez nem is lehetett volna színeket keverni. Ezzel ellentétben a „Felmutató" Vajda jellegzetes atompetytyeiből és apró rovátkáiból szövött faktúrája színes, de se nem átlátszó, se nem egyértelmű telt színekkel, mint pl. a „Szentendrei házak feszülettel", az „Északi táj", vagy a „Dinnyefej", vagy a szintén pasztell „Leányfej". Ezek az egymáson átfutó, egymástól mégis jól elkülönülő színek itt a föld színei, a barna, a zöld s a kettő igen differenciált vegyülete. Ahány arc fedi egymást, illetve válik ki a másikból, annyiféle barnászöld, átderengő Rembrandt-arany, más-más szín, de jobban szemügyre véve kiderül, hogy csupán két-három szín az, s a különbség a színek elvékonyodása. Az életzöldet a barna sötétíti, a sárga világosítja, kivéve a fejnek szegezett, barna helyett feketével szálazott kezet.