Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

376 ARC — MASZK — IKON Ahány színe és árnyalata az egymásba rajzolt fejeknek, annyi színe a törzzsel egybefutó, a fejhez, illetve a fejekhez képest feltűnően széles nyaknak. (Érdemes erre a látszólag mellékjelenségre is felfigyelni. Vajda ikonjain, de egyéb arcmásain is a többi rész hajlékonyságához képest a nyak merev és vaskos fatörzsre emlékeztet, amelynek feladata a koronának, a fejnek tartó oszlopul szolgálni. Ezzel tudatosan, vagy nem, mindenképpen tudva, az embert ősi szimbólumával, a három világot összekötő életfával azonosltja.) Anyák jobb, a kéz felé eső része, árnyként veszi át annak feketés zöldjét, ha nem is oly sötét tónusban ; a fejeken ennek nincs megfelelője. A barna, földszerű törzsből kinövő nyak, a tartóoszlop élesen kettéválik; az egyik sáv a kérdező, kísértő kéz fekete-zöldjével rokon, a másik az arcszínek változataiból épül össze, és igen jellemzően, ezt a nyak- és törzsoldalt borítja holdkaréjban, mintegy védőn az egész kép pettyegetett és szálkás faktúrájától elütő, a Vajda fonatokat idéző óvó palást. A palástnak nemcsak rajza, színe is, a kékkel enyhített ritkás zöld, ha szálai sötétek is, az egész képtől elütő. Nem is palást, az ünnepélyes ikonpalástoknak csak maradéka, egy jótékony kendődarab, az egyetlen lágy folt ami a kép kérlelhetetlen igazságát anyai könyörülettel szelidíti. Ahány színárnyalat, annyi arc, sok arc — kéz csak egy. A kezet nem lehet szétbontani, az arcokat nemcsak lehet, de ahhoz, hogy a maszkok első forrása, előidézője és esszenciája világra derüljön, fel is kell bontani azt az egyértelmű arcot, amelyik a templomok ikonjairól, vagy Vajda ikonokat idéző arcairól néz reánk. Ha akár meg akarjuk sejteni a kéz és fej viszonyát, a kérdés, fenyegetés, mindenképpen kísértő mozdulatát, észre kell vennünk, hogy ez a baljóslatú kéz nem az arcot és az arcrétegeket tartó test része. Nemcsak azért, mivel a kéz egy harmaddal nagyobb az arcnál, és nemcsak azért, mivel ha a vállat, a kart meghosszabbítanók, semmilyen aránynak megfelelően nem kerülne a kéz oda, ahol éppen látható. A kéznek a testen egyedül a fejet tartó nyakhoz, mondhatnók az életfa törzséhez van köze, ahhoz is csak a rávetülő színben. De a fej elfordul a kéztől. Lehet, valaha hozzátartozott, azután leszakadt, bonyolult utakat járt meg, és most a rátapadt sötétségbe burkolódzva visszajár számon kérni, ellenségesen vádolni, idegenül, végül is kétségbeesetten kísérteni. Idegen test, színe egyik arcréteggel sem egyezik, az arcok finom szövetével szemben az éles szögletek, különösen az elnyomott, de tövében dacosan groteszk kiszögellésű hüvelyk. Valójában nem is kéz az, ami az arcrétegekkel szembeszáll, hanem egy másik arc, a másik arc. És ha előbb nem tudtuk volna, itt kétségtelenné válik Vajda gyökeres korszerűsége. Mert a korszerű nem az az ember, aki a kor formai, vagy eszmei áramlatába kapcsolódik, ahogy mondani szokták, aki megérti a kor szavát, hanem az, aki a jelen káoszában az el nem avuló örök kérdést fel tudja tenni, úgy is mondhatjuk, aki az időt az időtlennel összeköti. A paradicsomát vesztett embernek pedig alapkérdése a to be or not be. Egész könyvtárra való elemzés igyekszik, ha jóhiszemű vaksággal is, félremagyarázni az újkori irodalom e legjellemzőbb és legtöbbet idézett mondatát. Hamletet nem hiába ismerik úgy, mint az első modern embert, akire épp az jellemző, ami félreértőire: a cselekvő kéz elszakad a fejtől, kiesik a spirituális egészből. E prototípusra jellemző az értékek bizonytalansága és felcserélése, azt hiszi, akkor részesül több létben, ha szenvedélyére hallgatva beavatkozik. Holott Shakespeare nagyon is világosan adja Hamlet szájába „akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét és nyilait", világos, hogy a nemes rész választása dönt a létezés (to be) oldalán, míg a nemlét mellett az, ha a zűrzavar tengerével szemben az emberi önkény fegyvert fog. Hamlet tudja, hogy a világ kizökken sarkaiból, ami nem egyéb, mint a magasabb erőktől való leszakadás, a bűneset; tudja, hogy apja bűnös volt, hogy az önkény bűnétől lelte halálát, és eszerint épp úgy nem részese a hiteles létnek mint gyilkosa; sőt kimondja, hogy „a látott szellem ördög is lehet", azaz kísértő — s ezek után, ahelyett, hogy a rossz tettek színteréről visszavonulna, az ítéletet az égre bízná, megismétli a jogosnak vélt bosszút, az egység helyreállítását nem szolgáló emberi ítéletet. Shakespeare matematikai következetességgel tárja fel, miért kell Hamlettel együtt egész környezetének buknia, miért kell Hamlet lelkének (Ophéliának) megzavarodnia, az életvizet halálvízzé változtatnia. Vajda néhány korábbi ikonnak nevezett, mondjuk önikonjában már közel járt a lenni, vagy nem lenni megválaszolásához. A döntés a lét egésze mellett mindenképpen megtörtént, amikor az „Ikonos ön arckép"-ben, vagy a „Liliomos Önarckép"-ben a polaritásokat a Giocondához mérhető nyugalomban egyesíti. Közel, de még nem ott. Ezeknek egyike sem a végső, az egészre válaszoló arc, még nincsenek túl a veszélyen, hogy érinthetetlen maszkká váljanak. Ezeknél még ott a distancia kép és néző között, lenyűgözők a bennük rejlő titokkal, amitől megvédenek. Határok, de ha nem lennének határok átlépni sem tudnánk, maszkjaink bűvöletébe dermednénk. Míg mögötte másik arc sejthető, addig a kép éppen kép voltával fenyeget, hogy csak álca, s ha végállapotnak fogadjuk el, nincs az a szentkép, amelyik ne rejtené magában a megmerevedés, azaz a bálvány veszélyét. Arcával védő falat emel a mögötte lappangó ismeretlen és a néző közé, miközben a szelíd arc fenyeget: mi lesz, ha leomlik? — ez a bálvány-szükséglet és a bálvány-veszély. A visszaúton a kísértő, amint neve is mondja állandó kísérő. S az út éppen ez, megküzdeni a kísértővel. Ahányszor levetünk egy maszkot, annyiszor szabadulunk meg árnyától. A kísértő felébreszt, és ébredésünk folyamata egy-egy maszk fájdalmas lehántása, majd megsemmisítése, a valóságosabb arc kedvéért, s ezzel a kísértő legyőzése. így itt, a kérdő és rámutató, az arc valóságát kétségbe vonó, sőt az arcot a maga birodalmába csábító kéz elválaszthatatlan attól, amit a szimbolika maszkugrásnak (Maskensprung) nevez, mert a különböző arcrétegek nem folynak egymásba, hanem külön-külön revelálódnak. Ennek köszönhető, hogy bár a kép többrétegű, s itt találó, ha azt mondjuk több szó-