Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)
Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon
ARC — MASZK — IKON 373 17. Gyökérvilág, 1940. papír, szén 90x126 cm Jn (316. kép) sok összeolvadása. A „Liliomos önarckép" ikonról, ha valaki nem tudná ki festette, aligha mondaná meg, férfi-e, vagy nő. A nemek fölé emelkedéssel túl jut az individuum istenítésén, túl a bálvány-veszélyen. Tévedés ne essék, nem a manieristák, vagy közelebbről a szürrealisták hermafroditájáról, tehát a normálistól eltérő aberrációról van itt szó, hanem a nagyon is ősi képről, az Eros Uranioszról, a lélek eredeti egységéről, amint J. Böhme mondja a zuhanás előtti Ádámról, a sexusról, túl a sexuson, a kezdet és vég találkozásáról az univerzális emberben. Az elragadtatott azonosulásra az ikonoduleia ismer példát. Megindító pátosszal nyilatkozik az meg a XI. századi Simeon az Új Teológus himnuszában. Az isteni képet csodálva hol egyes szám első személyben, hol másodikban dicsőíti, hol magát látja a képben, hol a Megváltót a maga képében: „...hogy is voltál képes ezzel a fenségesen tündöklő köntössel engem felruházni (ti. a testtel), a halhatatlanság sugárzó ragyogásával, felmagasztalja az minden tagomat! Tested szeplőtelen, isteni és tiszta, és mégis csodálatosan egyesült az enyémmel, isteni tüzedben messze világít. íme ezt ajándékoztad nekem Uram, mert istenként olvad össze az én szennyes, enyészetre szánt porhüvelyem a te folttalan alakoddal, vérem a te véreddel, igen, jól tudom, isteni lényeddel eggyé lettem, fénylő tagod vagyok, a te tündöklésed, szent az igazságban, teljes egészében világos és sugárzó. Elragadtatás vesz erőt rajtam a gondolatra, hogy mi voltam, hogy mivé lettem, csoda által mivé váltam. Borzongó tisztelettel állok magam előtt, akárha Te lennék én, és megzavarodom, hová is üljek, kihez közeledjem, a Te tagjaidat mihez támasszam, milyen munkára, cselekvésre használjam ez isteni testrészeket ..." Ilyen hatalmas a kép ereje, — de a kép nem az utolsó, és ezért nem elég. Két ikon Nem tudjuk, a „Felmutató ikonos önarckép"-nek, a mindössze 90X62 cm-es, de hatásában falnak tetsző monumentális pasztellnek Vajda maga adta-e a címet, vagy művének elemzői. Ha az ikont egyszerűen valamely művészeti stílusra lehetne redukálni, a cím esetleg találó lenne. Az ikon szónak melléknévvé alakításától mindenképpen eltekintenénk. Valószínűleg a címadó is azért tett ilyen engedményt, mivel a rokonság az ikonnal szembeszökő volt, de maga is tudta, hogy egy arcmás vagy ikon, vagy nem, vagy a homo coelestis-t mutatja, vagy a homo terrenus-t. A helyzet itt szövevényesebb. Ez a hatalmas kép épp azzal döbbent meg, hogy se nem az egyik, se nem a másik, mégis valamely módon mindkettőben részes. És miért lenne felmutató, holott nem is mutat sem maga fölé a magasba, sem lefelé a mélybe, ehelyett az archoz hasonlóan rejtélyes kéz kérdően fordul a sokrétű, mégis lemeztelenített arc felé. A sokértelműség mindig kérdést nyit, mindig hasadást a lehetséges értelmek között. A kérdés mindég kérés, a válasz keresése. (A kérdés, keresés, kérés nemcsak a magyar nyelvben egygyökerű szó !) Adekvát címet adni festménynek, zeneműnek szinte megoldhatatlan feladat. A forma, a szín, a hang, a tapintható test, valamennyi a formátlan, hangtalan, tapinthatatlan megnyilatkozása; ez köztük az eredendő rokonság, ez alapozza meg valamennyiben a közös harmónia törvényt; de a szó jóllehet épp azért, mert a Lógósnak a természettől függetlenebb megszólalása, vagy többet mond az érzékekkel foghatónál, vagy a saját szintjéből engedő körülírásban kevesebbet, mindenképpen mást. Talán előbbi arcképeinek körvonalbeli hasonlósága, talán a szabályos ikonok hasonló testtartása miatt első pillantásra valóban, akárha egy szentkép bűvölete nyűgözné le a szemlélőt. Csakhamar felébred a kétely:
