Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

374 ARC — MASZK — IKON hol az ikonok világító tere (a festészet nyelvén háttere), hol az ikonok egymással nem keveredő tiszta, s ezért fénylő színpompája? És különösképpen nemcsak a jellegzetes ikonnal, de még Vajda arcképeivel is ellentétben, hol az egyértelmű síkábrázolás? Lehetnek a Vajda rajzokon még oly labirintikusan összekapcsolva egymástól távoli tárgyak, fejek, testek, azok mind egy közös sík dimenziót alkotnak. De leginkább a kéz. A szentképeken vagy nincs kéz, vagy ha igen, sohasem az egyik. A jobb és bal összefogásában az imára kulcsolt kéz, az ellentétek kiegyenlítése a kört bezárja. Máskor az egyik kéz az ábrázolt szent attribútumát tartja, kivétel nélkül nyugalmi helyzetben. Látunk intő, vagy felemelt kezeket, ezek összekötik földi voltunkat az éggel, s végül áldást osztót, az áldással a megáldandóra mennyei kupolát emelve. Az ikon kánoni előírásának és a kéz szimbolikájának megfelelően gyakran látni, hogy a jobb kéz gyűrűs ujja a hüvelyket érintve kört formál, míg a közbenső kettő, a mutató és a nagy ujj egymást átlósan metszve a körbe keresztet ír. Előfordul olykor, hogy a gyűrűs ujj a kis ujjal összetapadva képezi a hüvelykkel bezáruló kört. Nemcsak az ortodox egyház kanonizált képein, hanem mivel a befejezett kör az ég jele (= az égi világ a kezdet és vég nélküli teljes értelem) s menetté, vagy benne a kereszt (síkban ábrázolva a négyzet), a föld jele, lévén a kettő kozmikus geometriai alapképlet, valamennyi hagyomány hieratikus ábráiban látható. Példa erre az egyiptomi ankh, a kört és keresztet egyesítő hieroglifa, és némely Buddha szobron szintén látható a fent leírt kéztartás. Lehetetlen, hogy Vajda, az ikonok csodálója, a kezek páratlan festője ezt ne vette volna észre. És mégis, itt a gyűrűs ujj (klasszikus neve Apollón ujj, az ideát, a szellem passzív és szüntelenül nyitott szemét szimbolizáló ujj) nem zárul körré a cselekvő hüvelykkel, sőt meghosszabbodott madárcsőrként szinte támadóan, mondhatjuk azt is ironikusan a szögletessé torzult hüvelyk alá fut; az ikonokon szokásos, a körben keresztet formáló mutató és középső pedig olyan formán ágazik el egymástól, ahogy a gyerekek szoktak egymásnak „ördögöt mutatni". Itt a sajátos kéztartás nemcsak, ellentmond az ikon békéjénak, hanem egyenesen kérdésessé teszi azt. A képzőművészetben, ha nem is formálisan, de kifejezésben egyetlen hasonló kezet ismerünk, Hendrick Goltzius „Júdáskezét" (1588). Ez a minden ikontartást cáfoló kézmozdulat félreérthetetlenül nem fel —, hanem r á-mutat az arcmásra, akárha azt kérdezné: ez az? Azt már tudjuk, hogy Vajda az ősképre kérdez, azt is, hogy a valódi kérdés lényünk mélyéig széthasít, így készít elő a teljes válasz befogadására. A teljes válasz pedig nem arra felel, hogy mi az őskép, ezzel az általánossal, ha a kezdet az őskép lenne se elégednénk meg, hanem egyedül arra, ki vagyok én, még mélyebben, vagyok-e, azaz halhatatlan vagyok-e? De a kéz, a cselekvésében kísértő kéz az, ami az örök létezést teszi kétségessé. És maga a fej, a törzs! A szüntelenül teremtődő világ sokszerűségét, sokszerűségének metamorfózisát festett indián cserepeken, szőtteseken jól meg lehet figyelni. Ami az egyik figura feje, az az alatta levőnek törzse, ebből a törzsből alakul lejjebb egy hasonlónak a végtagja, amely az alatta felbukkanó félig ember, félig démonnak ismét a fejét képezis Hasonló szerkezet ez az európai keresztöltések geometrikussá absztrahált virágmintáihoz, az egyik csillag lefelé hajló ága a másiknak pártája, ez ismét levél, majd szár, de az alatta lévőnek nyílása. És amint az indián szőttesek kis szörnyeinek szaporodását a végtelenségig lehetne folytatni, és amint egymásból növekedésük ellenére minden alakzat önálló, ugyanúgy a keresztszemes virágok, ámbár folyamuknak csak a vászon fogyta vet véget, valamennyi motívuma önállóan is egész. Különösen Vajda vonalas rajzain találkozunk 18. Szirmok, gyökerek, 1940. papír, szén Jn (298. kép)