Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

372 KEMÉNY KATALIN csak emberien formált kép vezetheti" a kép segítség az isten-emberrel való azonosulásban. Vajdánál mintha fordított élménynek lennénk tanúi, mintha festés közben nem ő azonosulna a Megváltó képével, hanem azt azonosítaná önmagával. Az első ránézésre mindenképpen megdöbbentő, amikor az egyszerű vonalakra redukált glóriás, palástos „Ikonos önarckép"-ben a festő egyedi arcára ismerünk. A folyamat előzménye világos. Vajda számtalan önarcképben kereste identitását, hol egy, a közösség perifériájára vetett lelki szegény „Férfifej"-ben, hol a magával azonosított város térképével egyberajzolva, hol a „Barátok"-kal rokon „Két fej"-b2n; valamennyiben az identitás keresése foglalja egybe, ha nem is oldja fel a kettősséget, mígnem az ikon abszolút arcában ráismer arra, akit már nem tudott, nyilvánvalóan nem is akart magától megkülönböztetni. * Ez a pont alkalmas arra, hogy Vajda sokat vitatott Nárcisz-élményén mint művészi ihletének indítékán elgondolkozzunk. Az élmény megléte és jelentősége nem vitatható, annál kevésbé, mivel más tünetekkel a fiúés megint másokkal a leánygyermeknél énje ébredezésének fokán, a született érzékenység és szellemi fogékonyságtól függően más és más szinten, az mindég meglő. Kavicsmaszk, 1939. papír, szén 37x63,5 cm Jn Bálint Endre tul. (251. kép) jelenik. És valóban, a Vajdánál már kezdetben feltűnő, és élete végéig kísérő vízvonalak a feltevést meg is erősítik. Nárcisz-élmény — víztükörélmény — énélmény. A tudatosodás első állomása, feleszmélés magamra: én vagy én, és én vagyok. A hiúsággal vádolt Rilke — feljegyezték róla — írás közben gyakran nézte magát a tükörben. A vádlók nem vették észre, hogy ennek semmi köze a hiúsághoz, annál inkább ahhoz a mély kételyhez, ahhoz a hihetetlen csodához, hogy valóban vagyoke? — amiről éppen írás közben kellett bizonyságot szereznie. Ha a gyermekkori ébredés e csodája el is alszik, későbbi állomáson bizonyára feltör; a tudatosodás magasabb lépcsői elől bezárkózó embernél olykor a téboly határát érintheti az „én vagyok" vélt bizonyossága, ami által magát a világ közepének érzi. A hamis centrum-élmény. A második fázis azonban látszólag negatív, a kételyé — a víz megzavarodik, a víz elfolyik, elviszi arcomat, hol vagyok és ki vagyok? Bizonyosságomat erről, hogy vagyok egészen már nem lehet elmosni, de a leleplezést sem, hogy tükrömmel nem vagyok azonos. Más támaszt kell keresni. Ez a harmadik állomás, az azonosulásé. Azonosulás a baráttal, tanítóval, a kedvessel, mindenképpen az eszményként választott személlyel, akinek hatására az efemer, a Nárcisz-én háttérbe vonul, hogy egy mélyebb és magasabb rendű én derüljön fel. Az új énnel együtt egy olyan kötelék születik, amely lassanként a minden teremtményben közös életláng köré fonódik, a halálvízzé vált életvízből kiemel. Ez a szószerinti religiózus (re-ligo=megkötöző) fokozat, amely által egy sokkal titokzatosabb mégis kétségbevonhatatlan középponttal azonosítja az ént, s egyúttal minden élő lélekkel összeköti. Nárcisz szirmai lehullottak, elsodorta őket a víz, a párta helyén fellobban a szikra. Noha a magasabb én kibontakozásának ez a folyamata, a fázisok átszövik egymást, egymásba torlódhatnak, a világosabb állapot visszazuhanhat egy rég túlhaladottba, hogy ismét helyreálljon. Már a víztükör feletti gyönyörködést is átmelegítheti egy magasabb én sejtése, és a horizontálisan folydogáló víz a fellobbant vertikális tüzet míg élünk kioltással fenyegeti. Tűz és víz elválaszthatatlan, ám a víz, miközben a tüzet körülnyaldossa maga is átforrósodik és elpárolog. Ez az azonosulás végső állomása. Az anyag szintjén csak így lehet megérteni a némely szent kezén megjelenő stigmát, így a kinyilatkoztatások formában eltérő, lényegükben szorosan egyező voltát - és így a ritka, a meditációra késztető, a magunk mélységeibe világító remekművet, amely alkalmas arra, hogy magasabb énünket megszólítva felébressze azt. Vajda indító nárcisz-élménye erős, mert erős benne a víz princípium, ami egyszerre élet és az élet halála. A Nárcisz élményt azonban oly magas szintre emeli, ahol az már megsemmisíti önmagát. Nárcisz arcunk, az individuális és esetleges, minden esetben a férfiasságot, vagy a nőiességet emeli ki — a mulandót. A vonalrajzos önarcképeket követő (vagy ha egyidejű is, az alkotás szempontjából más fázisba tartozó) „ikonosnak" mondott portrékon feltűnő a férfias és nőies voná-