Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)

Természettudományok - Józan Zsolt: Dél-Dunántúl kaparódarázs faunájának alapvetése (Hymenoptera, Sphecoidea)

A DÉL-DUNÁNTÚL KAPARÓDARAZS FAUNÁJA 63 Dél-Dunántúl faunájának figyelemre méltó színező elemei a szûktûrésû melegkedvelő, mediterrán elterjedésű bracteata Evers., eryngii Marq., eversmanni Schulz (10. с ábra), lunata ítmerea Costa (10. e ábra), somotorensis Balth. (10. g ábra), stratiotes Schlett., tenuivittata Duf. (10. h ábra) és a tüberculata (Vili.). Az előzőekben felsoroltaknál valamivel gyakoribbak a circularis dacica Schlett., bicincta Klug (10. b ábra) és a rubida (Jur.). A lelőhelyek térképvázlataiból is kitűnik, hogy a felsorolt ritka Cerceris fajok túlnyomórészt az Alföldön (Eupannonicum) és a középhegységeink déli, meleg mezoklímájú peremterületein élnek. A Dél-Dunántúlon csak néhány lelőhelyen kerültek elő. További előfordulásukra a Mecsek és a Villányi-hegység szubmediterrán biotópjaiban, esetleg Belső-Somogyban és a Balaton déli homoktúrzás sávján számíthatunk. Faunisztikai - állatföldrajzi értékelés A Dél-Dunántúlról kimutatott 209 faj 51 genuszba sorolható. A Magyarországon ismertekből csak néhány faj szegény, részben mediterrán (Entomosericus Dhlb., Psammecius Lep., Sphecius Dhlb., Stizus Latr., Stizoides Guérir Tracheliodes Мог.), részben montán (Ampulex Jur ) illetve palearktikus (Ammoplanus Gir., Solierella Spin.) elterjedésű genusz nem került még elő. Hazánk faunájára újnak bizonyult a Lestiphorus bilunulatus Costa, melyet a két dél-dunántúli lelőhelyén kívül csak a Vértes-hegységben gyűjtöttek. Ritka, közép-európai faj. Csehszlovákiában két lelőhelyről ismert, előfordul még Ausztria, Románia és Olaszország néhány pontján (Balthasar 1972). A fauna színező elemei közül a Chlorion magniíicum (Мог.), Nysson roubali Zavadil és a Sceliphron spiriíex (L.) csak a Dél-Dunántúlon került elő, egy-egy lelőhelyről. Említést érdemlő színező elemek még az Ammophila hungarica Mocs., Belomicrus italicus Costa, Cerceris eryngii Marquet, C. stratiotes Schlett., C. tenuivittata Duf., Didineis wuestneii Handl., Dienoplus tauricus (Rad.), Dolichurus comiculus (Spin.), Lindenius parkanensis Zavadil, Nysson niger Chevr., Oxybelus argentatus argentatus Curtis, О. argentatus treíorti Sajó, Pemphredon clypeális Thoms., Podalonia tydei Guill., és a Tachysphex mediterraneus Kohl, melyeket hazánkban csak néhány helyen gyűjtötték. Nem vehető figyelembe az Ammophila slovaca Zavadil, mely csak néhány lényegtelen bélyegben tér el az A. campestris Latr. fajtól. Az irodalomban fellelhető újabb értelmezések szerint a slovaca junior szinonima (Balthasar 1972, Bohart et Menke 1976). Egyes jelentősebb genuszok fajszámát vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a Dél-Dunántúl faunájában igen jelentős a Tachysphex, Oxybelus, Crossocerus, Ectemnius, Nysson, Gory te s és a Cerceris fajok részesedése. Néhány kisebb genusz valamennyi hazánkban ismert faja előkerült a vizsgált területen. Feltűnően alacsony a Mimesa és az Alysson s. 1. fajok száma. Ha összehasonlítást teszünk más tájak faunájával, megállapíthatjuk, hogy a részben homoklakó, túlnyomórészt mediterrán Sphex s. 1., Podalonia, Tachysphex, Tachytes, Oxybelus, Hoplisoides fajok száma jó egyezést mutat a kiskunsági faunával. A szélesebb elterjedésű, főképp hideg- és nedvességkedvelő Crossocerus, Ectemnius és Lestiphorus fajok tekintetében inkább a Dunántúli-középhegység faunájával mutatható ki egyezés (1. táblázat). A közel azonos fajszám nem jelenti azt, hogy az egyes fajok is megegyeznek, e tekintetben megfigyelhető bizonyos vikariálás és eltérés. Az előbbi összehasonlításban csak a nemek fajszámát vizsgáltuk, tekintet nélkül az egyes fajokra. Ha ezeket is figyelembe vesszük, értékelhetjük a faunahasonlóságot. A Jaccard-féle koefficiens alapján (= közös fajok száma osztva az összes fajok számával) a Dél-Dunántúl és a Kiskunság faunája leginkább a Larrinae és a Philanthinae alcsaládok tekintetében hasonlít. Kisebb fokú, de még jelentős a hasonlóság a Sphecinae alcsalád tekintetében. A legjelentősebb az eltérés a Pemphredoninae alcsalád fajainál. Ez utóbbiak között találjuk a legtöbb széles elterjedésű palearktikus, holarktikus fajt, míg az előző három alcsalád fajai túlnyomórészt mediterrán elterjedésűek. Ha a fajok közül eltekintünk azoktól, melyek a Dunántúli-középhegységben nem kerültek elő, a mediterrán faunaelemek túlsúlya méginkább szembetűnő. A Dél-Dunántúl és a Dunántúli-középhegység faunája a Crossocerus és Ectemnius nemek fajai esetében 90%-nál is magasabb arányú egyezést mutatnak. Jelentős még a hasonlóság a Pemphredoninae alcsaládnál is. E fajok zöme holarktikus, palearktikus és európai elterjedésű (2. táblázat, 2-5. ábra). A hazai faunisztikai kutatás eredményei lehetővé teszik, hogy összehasonlítást tehessünk a Dunántúliközéphegységet reprezentáló Bakony (Benedek 1979), a Kiskunságot reprezentáló Kiskunsági Nemzeti Park (Józan 1985) és a Dél-Dunántúl Sphecoidea faunája között (3. táblázat). Dél-Dunántúl faunájában a palearktikus, európai, pontomediterrán és a holomediterrán fajok részesedése a legjelentősebb, a többi faunaelem részesedése 10%-ot nem haladja meg. A három területet figyelembe véve a paleartikus fajok részaránya a Dél-Dunántúlon a legkisebb. Az európai taxonok részaránya pedig a Kiskunsági NP faunájában a legalacsonyabb, a Bakonyban pedig a legmagasabb. A déli elterjedésű (holo-, ponto-, és északmediterrán) fajok részaránya a Kiskunsági NP faunájában a legjelentősebb, a másik két táj között nincs lényeges eltérés.