Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)

Művészettörténet - Sonkoly Károly: A pécsi székesegyház Bartalis Mihály készítette első apostolszobrai

A PÉCSI SZÉKESEGYHÁZ ELSŐ APOSTOLSZOBRAI 279 A szobrok hatása a homlokzat összképében, beállításaik Az apostolszobroknak a székesegyház Pollack-féle déli homlokzatába való beilleszkedését, hatásukat dicsérték és bírálták is a régi szerzők.

142 Általában elfogultan nyilvánítanak véleményt, pro v. kontra. Az átépítési vita idején felhánytorgatják, hogy a homlokzathoz képest aránytalanul nagyok az apostolok. Ezeknek, az eleve negatív megközelítéssel induló nyilatkozatoknak csökkenti az értékét, hogy magát a homlokzatot is - amelyhez szerintük nem illenek a szobrok méretei - aránytalannak tartják. Az első olyan tanulmány, amely objektíven és tudományos alapossággal elemzi a Pollack tervezte homlokzatot és benne Bartalits szobrait, Zádor Annáé.

143 Az újabban, Pécsett előkerült régi fényképek (VI., VII. t.) megerősítik sorait. A monumentális homlokzathoz jól aranylottak a kolosszális apostolszobrok. A dominánsan horizontális hatású kulisszafal függőleges osztóit, a háromnegyed-oszlopokat hangsúlyozták az erőteljes vízszintesként jelentkező főpárkányon, amelyet némileg ellensúlyoztak. Szerencsésen szabdalták fel - a látványban - a főhajó falának fogazott zárópárkányát is. Jó ötlet volt a déli tornyok elé helyezett 2-2 szobor, mivel ezáltal semlegesítették a süveg nélküli hasábok széthúzó, a homlokzat horizontalitását fokozó hatását. (Emiatt hasonlították az épületet felfordított asztalhoz is.) Az egyhangúság elkerülését biztosították - hasonlóan az alul lévő fal beosztásához - a középen és a két szélen hagyott nagyobb távolságok az apostolok között, úgy, hogy ez nem ment a monumentális összhatás rovására.

144 A monotóniát kívánta elkerülni Bartalits a változatos beállításokkal, a testek, fejek forgatásával is (v. csak véletlenül lettek ilyenek?). Ez sikerült is neki és - szerintem - ez az a pont, ahol a homlokzat megszabta igények ütköznek a szobrász önállóbb koncepciójával (v. nem is értette meg e kívánalmakat?). A fal szabályos tagolásának jobban megfelelt volna egy - a ma a székesegyházon álló apostolokhoz hasonló - statikusabb, kevésbé önálló szoborsorozat. Néhány esetben ugyan elhelyez kétoldalt, egymás pandanjaként hasonló beállítású figurákat, de nem viszi végig ezt a módszert az egész sorozaton. Ily módon viszont tényleg gyengíti a homlokzati osztások ritmusát, ami a hatást rontó tényező. Ezzel szemben az apostolok kritikusai felemlítik az alakok statikus voltát, kimért mozdulatait hiányolják a mozgalmasságot. Szőnyi ezt hol a provinciális környezetnek tulajdonítja, hol pedig megkockáztatja a feltevést, hogy a szobrász tehetségéből 142 Erről lásd a 284. oldaltól. 143 Lásd 190. j. 144 Ezt Szőnyi (1916), 46.-nál zavaró, ritmusbontó tényezőként értékeli. nem futotta többre.

145 Véleményem szerint sem Bartalits felkészültsége, sem a környezet nem okolható, de azért az utóbbinak - közvetve - szerepe lehet abban ,hogy az apostolok ilyen tömbszerűek lettek. Fentebb már volt róla szó, hogy a szerződés kikötötte „jó és tartós" kőből hogyan lett - valószínűleg anyagi okokból - a kivitelezés idejére puha budafai homokkő. Figyelembevéve azt is, hogy a szerződés tiltotta a toldásokat - így lehetetlen volt szélesebb mozdulatú figurákat kifaragni. Az anyaghoz képest Bartalits így is elég merész és nagy kőfaragói gyakorlatról tanúskodó alávéséseket alkalmazott a redőknél, attribútumoknál, kezeknél. Egy keményebb kőanyagból - feltételezem - a pécsi mester is tudott volna mozgalmasabb szobrokat alkotni. Az apostolok statikus volta mellett Bartalits hibájául róják fel az arcok szenvtelenségét, klasszikus nyugalmát, az érzelmek kifejezésének, az egyénibb jellemzésnek a hiányát. Ezt aztán valamennyi klaszszicista szobrásznak fel lehetne róni - Thorvaldsentől Ferenczyig. Még ha kortársai nehezményezték volna mindezt, érthető lenne - hisz a század közepén ez a stílus már divatjamúlt volt a fontosabb művészeti centrumok szobrászatéban - de ilyen, korabeli kritikát nem ismerünk. Az utókor olyasmit hiányol Bartalitsnál, ami távol áll, nem csak tőle, de az egész stílustól is, amelynek ő kései képviselője. A szobrok stílusa A XIX. sz. közepének hazai szobrászatárói rendelkezésünkre áll egy új, összefoglaló tanulmány Pusztai László tollából, aki érintőlegesen Bartalitscsal is foglalkozik.

146 A sorozat stílusának, feltehető előképeinek meghatározásával már Szőnyi Ottó is próbálkozott, de csak felszínes párhuzamok megemlítéséig jutott el.

147 Az elemző munkát megnehezíti a szobrok rossz állapota, különösen a felület pusztulása. Eredeti képük (attribútumokkal, festéssel és aranyozással) felidézéséhez a régi fotókat és a pécsi tanulórajzokat kell segítségül hívnunk. Elsőül vegyük szemügyre azokat az alapokat, amelyekről elindulva Bartalits eljutott az apostolszobrok kifaragásáig. Milyen képzettséget szerzett, milyen hatások érhették, mielőtt Pécsett letelepedett. Ezek egész életművére meghatározó jelentőségűek voltak, hiszen rajta kívül a vidéki városban akkoriban nem dolgozott számbajöhető szobrász és nem volt olyan képzőművészeti élet, amely további fejlődésre inspirálta volna. Forrásaink elég szűkszavúak. Csak annyit mondanak, hogy - Pesten kívül - „... külföldön, leginkább Drezdában és Mün145 Lásd 189. j. 146 MüM (1981), I. k., 31-36.-náh Pusztai L.: „A korszak szobrászata", ezenkívül Bartalitsról : II., 221-222. 147 Szőnyi (1911), 81-82.; (1929), 491.