Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) (Pécs, 1985)

Történettudomány - Rövid közlemények

RÖVID KÖZLEMÉNYEK 205 ban várták. Egyszer csak a rádióból bizonytalanság, beszédhez készülődés zaja hallatszott. A korábbi be­jelentésekkel ellentétes, egészen más hang és uta­sítás hangzott el: Szállási átvette a hatalmat. Több tiszttársa karszalagot kötött karjára. Egyre keveseb­bet értett ebből és figyelte a körülötte zajló esemé­nyeket. Az éjszaka folyamán sajátos zajra ébredt, a falak remegtek a detonációtól. A laktanya bejáratával szembeni szűk utcában, ahol eddig a „Tigris" harc­kocsi még sosem járt, összerombolta a járdasze­gélyt, előre-hátra farolva az egyik ház falát be­döntve a bezárt laktanyakaput betörve megállt az udvar közepén a mögötte felsorakozott SS katonák­kal. Keserűen állapította meg, hogy ezt a megalá­zást másodszor is át kell élnie. Az SS-legények lát­va a zajtól és látványtól megriadt magyar folyam­őröket, hangos nevetésbe kezdtek. Az igazi meg­lepetést az szolgáltatta, amikor az SS-legények meg­szólaltak magyarul, ugyanis egy részüket dél-du­nántúli svábokból toborozták. A magyar beszéd a feszültséget némileg oldotta, de a készültség to­vábbra is fennmaradt. Az este folyamán két zsidó fiatalembert hoztak állítólagos fegyverrejtegetés vádjával. „Tanúk" is akadtak, akik lövéseket hal­lottak a Leipziger Cukorgyár környékén. Hamaro­san egy 60 év körüli zsidó férfit is bekísértek. Mindhármukat az istálló mögötti trágyadombon kúszatták. A magyar tisztek egykedvűen nézték a kegyetlenkedést, beavatkozásra sem rangjuk, sem beosztásuk nem volt elegendő. Aki átélte a háború megalázó napjait az mentséget talál az ő hallgatá­sára is. A további embertelenségeknek a zászlóalj újabb elvonulási parancsa vetett véget. Távozás előtt azonban Szállásira le kellett tenni az esküt, aminek megszegése egyenlő volt az öngyilkosság­gal. Űj állomáshelyükről, Visegrádról pár napra haza­látogatott. A feleségétől hallottak tovább fokozták németellenességét. Házukban már elhelyeztek tíz magyar katonát, ezért az odaérkező újabb német alakulatoknak nem tudtak helyet biztosítani. Az egyik német katona mérgesen azt kiabálta, hogy itt nem szeretik a németeket, s ha estéig nem kap vala­hol szállást, kiszórja a házból az egész bandát az udvarra. IV. Egymást érték az újabb információk a hajók fel­robbantásáról a Dunacsúcs-Dunaföldvár szaka­szon. A mentéshez gépkocsikra volt szükség, amit más alakulatoktól próbált megszerezni. A hadiüze­mek és alakulatok parancsnokai azonban megta­gadták gépkocsijuk átadását, mivel nyugatra mene­külésük eszközét látták benne. Végül egy javításra szoruló gépkocsin elindult vissza szolgálati helyére. Esztergomba érve látta, hogy a folyamőr és a mű­szaki akadémiai egységek behajóztak. Zászlóalja felől semmi hírt sem kapott. Útban Visegrád felé alig találkozott pár lézengő katonával, mivel előző nap a szovjet hadsereg táma­dásai elől zászlóalja továbbvonult. Közben Vác is felszabadult. Voltak akik a Duna bal partján is lát­tak már szovjet katonát. Az éjszakát Visegrádon töltötte, s másnap elindult Gönyü felé. Az út leg­borzalmasabb látványa a deportált zsidók elgyötört, vánszorgó menetoszlopa volt. Fáradt, agyoncsigá­zott emberek megszámlálhatatlan sokasága. Az út mentén természetellenes helyzetben, mozdulatlanul, magáramaradva, kimerülten feküdtek tucatjával a halálraítéltek, akiknek már elérkezett az örök nyu­galom órája. A még járni tudókat a gönyüi kastély­ba kísérték. Akik menetközben összeestek, társaik vonszolták tovább. Szívet tépően szánalmas látvány mindenfelől. Egy elgyötört asszonyt vízzel kínált ivóedényéből, hogy legalább ezzel legyen segítsé­gére. Erre egy szakaszvezető elébe állva, ordítva közölte, hogy az őrnagy úr szigorúan megtiltott minden beavatkozást. Elgondolkodott azon, hogy van magyar ember aki a vízivást is „beavatkozás­nak" tartja! Szomorúan nézett körül a szerencsét­len deportáltakon. Egy idős nőt haláltusájában tár­sai segítették valamiféle groteszk módon: egyik a lábát helyezgette, a másik kezénél fogva akarta le­fektetni. A harmadik az arcát csapkodta tehetetlen céltalansággal, mintha ettől remélte volna életrekel­tését. Nézésükön, viselkedésükön látszott, hogy a testi nyomorúságot rég nem ismerve vergődnek te­hetetlenül. V. Gönyün rátalált zászlóaljára. A levegőben leírha­tatlan nyugtalanságot érzett, amit tovább fokozott az újabb folyamőr alakulatok érkezése. A torpedó század is ott vesztegelt. Feltehetően a közeli front miatt az ország elhagyására készültek. Az újabb bepakolásokból arra következtetett, hogy a szovjet hadsereggel szembeni ellenállás semmivé zsugoro­dott. A parancsnok karácsony előestéjén egy parancs­csal a szentendrei alakulathoz küldte. Vele utazott két katonatársa, Paulin János őrmester és Koron­czai Mihály gépkocsivezető. A németek nyugat felé özönlő gépkocsijai között furcsán hatott az egyet­len magyar gépkocsi ellenkező irányú útja. Pilis­csaba és Pilisvörösvár határában Solymár felől özönlő embertömeggel találkoztak. Az ezerötszáz fős csoport többsége „leventékből" állt árpád-kar­szalagos nyilasok kíséretében. A fáradt tömeg Do­rog felé haladt. Nézésükből kiolvasták, hogy nem önszántukból mentek. Solymár határában szétszórt és összekupacolt, őri­zetlenül hagyott tüzérségi lőszerek leírhatatlan tö­megét látták. Az itt állomásozó alakulatot valami igen gyors távozásra kényszerítette - nyilván a Vörös Hadsereg! A Pesthidegkúti út elágazásánál kiszállt, társaival megbeszélte a másnap délutáni ta-

Next

/
Thumbnails
Contents