Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)
Művészettörténet - Mendöl Zsuzsa: A Zsolnay-gyárban készült kerámia közkutak, szökőkutak
A ZSOLNAY GYÁRBAN KÉSZÜLT KERÁMIA KÖZKUTAK, SZÖKŐKUTAK MENDÖL ZSUZSANNA A technikai kor embere számára a víz lakásának természetes tartozéka, komfortjának mutatója. A mindenki számára biztosított vezetékes vízhasználat háttérbe szorította a városi közterületeken a víz reprezentációs, szimbolikus alkalmazását. A városlakónak kevés alkalma van arra, hogy életterületén a vízzel, mint természeti elemmel érzelmileg szembesüljön, s hozzá fűződő viszonyát láthatóvá tegye. Pedig az ember ősi igénye, hogy a közvetlen vízhasználaton túl is biztosítsa környezetében a víz optikaifizikai jelenlétét: tükröző-hőszabályozó felületek, vízmedencék formájában, vagy dinamikus elemként : csobogó, zuhogó vagy lövellő vízsugarak kompozíciójával. Minél inkább elszakadt az ember a természettől, a városi civilizáció kialakulásával a víz természeti tényezőként való használata az épített környezetalakítás tudatos, művészi szándékkal alkalmazott elemévé, összetevőjévé lett. Milyenségét, elterjedtségét a klimatikus, természeti körülményeken túl a gazdasági-technikai lehetőségek, kulturális igények szabályozzák. A mindennapos vízhasználat tárgyi kellékeinek előállítója főként a kerámiaipar, s már egy évszázada, hogy a köztéri csorgó és szökőkútállítás területére is behatolt. Míg a barokk stílus idején a szökőkutak voltak a kor plasztikai művészetének legreprezentatívabb példái 1 , a 19. század utolsó évtizedeire a vezetékes vízhasználat általánossá válásával jelentőségük és jelentésük megváltozott. 2 Az épített környezetnek rendelődtek alá, azt díszítették, hangsúlyozták vagy dekoraív-formai ellenpontjaként szolgáltak. Az urbánus környezet bővülésével mennyiségi 1 A barokk szökőkutakban nemcsak a vízzel kapcsolatos allegorikus perszonifikáció változatosságát, a vízsugár-vezetés ötletességét, hanem az építészi-szobrászi résznek a víz plasztikus kezelésével megvalósult összhangját csodáljuk. „Sok barokk kastélyban és kertben a díszkutak, vízi létesítmények az építészet és a társadalmi tevékenység középpontjai voltak. A víz művészi megformálása egyrészt azt a megdöbbentő technikai lehetőséget szemléltette, amellyel a nemesség a kútépítés terén rendelkezett, másrészt a nemességnek a víztől, mint szükséges életelemtől való függetlenségét, pompás életmódját tette láthatóvá." Manfred Pawlik: Brunnen in Linz. Selbstbesinnung und Möglichkeiten. Kunst Jahrbuch der Stadt Linz, 1980. S. 46-48. szükségletük megnőtt, s e tömeges igény kielégítésébe egyre alkalmasabb anyagaival a kerámiaipar is bekapcsolódott. A historizmus időszakának akademizmusa és naturalizmusa a köztéri szobrászatból is száműzte a monumentalitást. A századvég kerámiakútjai újabb bizonyítékai a monumentalitás elvesztésének, a dekorativitás, az iparművészeti jelleg erősödésének. Felnagyított dísztárgyként hatnak^a víz emlékműveinek, vagy csöpögő csurgóikkal a kutak paródiájaként. A kerámia már anyagánál fogva dekoratív megoldásokra ösztönöz. Intim hatású terekbe kívánkozik, könnyen formáihatósága, közeli szemlélete a forma részletezésére, elaprózására csábít, a szín és mázlehetőségek bő kiaknázására. A kerámia plasztikában hagyomány a zsánerszerű, anekdotikus ábrázolás, a divat és a megrendelő kívánalmait a legrugalmasabban követő műfaj. Éppen ezért a szobrászati szakirodalom a kerámiából készült, gyári előállítású kutakat - mint művészeten kívüli dolgot - nem tartja témakörébe illőnek. Mégis, úgy véljük, a Zsolnay-gyár a századfordulón készült kerámiakútjai között születtek művészi teljesítmények is. A szecesszió képlékeny tömegkezelése, lágy vonalvezetése, a különleges színek és effektusok iránti vonzalma megfelelő anyagát, kifejező eszközét lelte meg a kerámiában: a Zsolnay-gyár eozin kútjai méltó reprezentálói voltak koruknak, hiszen a századelőn a kor vezető építész-szobrász gárdájával volt kapcsolatban a gyár, akik környezetükkel együtt tervezték meg a kutakat, ezek kivitelében a gyár dolgozói méltó partnerek voltak. A múlt század végétől egyre gyakoribbá váló világkiállítások, termékbemutatók tereinek elengedhetetlen tartozéka volt a szökőkút, falikút. A gyógyfürdők, strandok építése együtt járt kerámiacsor2 „Az ember azt hinné, hogy most már vége van a nyilvános közkutak állításának, hiszen nincsen rájuk szükség. A tények azonban mást mondanak, mert Budapestnek ma több a kőkútja, mint volt valaha. Nem is egy jeles szobrászunk gondoskodik, hogy egyre művészibb kutakkal gyönyörködtesse a járókelők szemét. Az az érdekes stilisztikai eset ez, hogy valami, ami egykor hasznos és szükséges volt, ezen szükség elmaradásával nem válik feleslegessé, hanem tovább él, most már csupán mint esztétikai érték. Ezért helyes a ragaszkodás ehhez a szobrászi feladathoz." Lyka Károly: Budapest szobrai, Bp. 1955. 15. old. A Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1984) 28: 329-352. Pécs (Hungária), 1984.
