Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

A NÉPHAGYOMÁNY A JÖVŐ MŰVELTSÉGÉBEN 249 csoportra jellemző formáját. Természetesen ez a forma elválaszthatatlan a csoport műveltségének egészétől, zenéjétől, szokásaitól, viseletétől, egész életétől. Amennyire csak tehetik, a néptáncegyüttesek ezt figyelembe is veszik és megkeresik azokat a dalokat, kísérőzenét, szokásokat és viseletet is, melyek a tánchoz tartoznak. Ezért van igény arra is, hogy egy gyimesi csángó tánc előadásához gyimesi dallamok a jellegzetes, gyimesi hangszereken és előadási stílusban szólaljanak meg és a táncosok azt a viseletet öltsék fel, melyet a gyimesi csángók nemzedékeken keresztül művészi ízléssel kialakítottak maguknak. (Sokan éppen ezt kifogásolják és a táncmozgalom megrekedéséről, időszerűtlenségéről beszélnek, hiszen a muzsika bizonyos szempontból éppen olyan korszerűtlen, idejétmúltan kezdetleges, mint a viselet. Egyik sem felelhet meg a mai igényeknek, mai körülményeknek - mondják. Ezek a kifogástevők nem berzenkednek az ellen, hogyha egy Bach-művet korabeli hangszerekkel, korabeli előadói stílusban szólaltatnak meg, vagy Kodály Zoltán Hári Jánosához a nagyotmondó hőst a színpadon huszárruhába bújtatják.) A gyakorlat azt mutatja, hogy a tánccsoportokat az ilyen kor és néprajzi hitelű előadás igénye egyenesen kényszeríti arra is, hogy tovább lépjenek. Ne csak a tánchoz elengedhetetlenül szükséges zenét és ruhákat ismerjék meg, hanem a gyimesiek egész műveltségét, házát, bútorát, életformáját, balladáit, földjét és történetét is. így nyit a néptánc a múlt ismeretének új oldala, a népi történelmi tudat felé ajtót, az egy nyelvet beszélő nép egy csoportjának megismeréséhez. Miért fontosabb tudnunk királyaink sorrendjét és viselt dolgait, mint népcsoportjaink művészi teljesítményeit, sorsát, sajátos művészetét, mellyel az egész nemzet kincsestárát gazdagítják? Valóban, - a néptáncmozgalom a művészi mozgásigényből, egy tánccsoport vagy népi együttes közösségi életre való vágyából, az együtt alkotás-szórakozás vonzásában születik meg, de megvalósulásával egy másik szunnyadó de parancsoló és nélkülözhetetlen igény kielégítésére is kísérlet történik: tagjai az egy nemzethez való tartozás művészi élményével gazdagodnak, egy néphez csatoló kötelék szálai erősödnek meg bennük, - és a nézőközönségben. A tapasztalat számos példával bizonyítja, hogy a tánccsoportok és a nagyobb közönség számára is nyitott táncházak - legalábbis nálunk Magyarországon, milyen őszintén vezetnek a szomszéd népek megértése felé. Nagyobb és kisebb együtteseink és a táncházak fiataljai szerb, görög, makedón, román, lengyel és német táncokat is járnak, tanítanak és tanulnak. A saját népi hagyományok megismerése kelti fel az érdeklődést a mások, a más nemzetek és néprajzi csoportok táncai és műveltsége iránt. A néphagyomány az a kapu, melyen midenki betekinthet a másik nép műveltségének kertjébe, hiszen a muzsikát és a táncot a nehezen elsajátítható nyelv segítsége nélkül is megérthetjük, megcsodálhatjuk. Ezek a találkozások jobban szolgálják egymás megismerését, mint a bajnoki sporttalálkozók, melyeknél nem a megértés az elsődleges, hanem az, hogy ki kit győz le. Meglepő és biztató eredménnyel jártak a gyermekjátszók, a „kicsik" vagy „aprók táncának" nevezett fővárosi és vidéki foglalkozások az óvodások és kisiskolások számára. Ahol hozzáértők vezetik és a jó muzsikát és a rendszerességet is biztosítják, ott igen népszerűek lettek a kicsik körében. Itt aztán tényleg nem lehet semmiféle más indíttatást feltételeznünk, csak a közösségi művészi mozgásigényt, a kicsik önmegvalósítását énekben, táncban, vidám együttlétben, alkotó közösségben. A hagyományos népi kézművesség, a népi tárgyformálás elsajátítása, az ennek szellemében való alkotás: faragás, szövés, bőrművesség, fazekasság sok fiatalt fogott meg, sokan szánták rá magukat, hogy ebben keressék megélhetésüket is. A népi díszítőművészeti szakköri mozgalom csaknem kizárólag a szabadidő alkotó eltöltésére jött létre. A díszítőművészeti szakkörökben dolgozók lélekszáma igen nagy, különösen az idősebb korosztály köréből. Hetenként egyszer összejönnek az asszonyok és elsajátítva az erre felkészült vezetőtől a magyar nyelvterület különböző hímzőstílusait, maguknak, saját gyönyörűségükre, lakásuk és ruházatuk díszítésére - hímeznek. A tevékenység alapja a néphagyomány lényege: egyszerű, mindenki számára hozzáférhető anyagokból, mindenki számára elsajátítható módon, egyszerű, de művészi szépet alkotni. A vezetők szakképzését tanfolyamszerűén a Népművelési Intézet végzi a helyi múzeumok és művelődési központok segítségével. Egészen kis, minden kulturális, gazdasági és közigazgatási létesítmény vagy egység nélküli falvakban is vannak díszítőművészeti szakkörök, ahol ezek alkotják a település egyetlen működő közösségét. Az ilyen díszítőművészeti szakkör tevékenysége korántsem szorul csak az együtt tanulás, kézimunkázás alkalmaira, igen sok esetben élő, saját terveket kovácsoló kis közösségekké lesznek, melyek kiállítást rendeznek, meglátogatják és meghívják a szomszédos, hasonló szakköröket, farsangot, névnapot ünnepelnek, színházba mennek, országjárásra indulnak, múzeumokat és kiállításokat néznek meg közösen. A falusi díszítőművészeti szakkörök átlag életkora nem egy esetben 50 év felett is van, vezetőjüket valamelyik körzeti vagy helyi művelődési ház valami csekély szakkörvezetői díjjal is megtiszteli és ezzel rendszeressé teszi a foglalkozásokat. Különböző ismeretterjesztő előadásoknak ők adják aztán a szakköri napon a lehetséges egyetlen hallgatóságát, közönségét, az egészségügyi előadásoktól az útibeszámolókig, s ez egy művelődési ház tervjelentésében nem elhanyagolható statisztikai mutatót jelent. Az előadót kiküldik az amúgyis összejövő asz-