Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

A NÉPHAGYOMÁNY A JÖVŐ MŰVELTSÉGÉBEN 243 A néphagyomány felé fordulásunkat számosan ellenzik és bírálják. Az elmarasztalások három gondolat köré csoportosulnak: Az első az a vád, hogy a néphagyomány fölértékelése nacionalizmushoz vezet. Nacionalista-e a néphagyomány vagy a vele foglalkozó néprajztudomány? Minden nyersanyagból lehet jó és rossz eszközt készíteni. A vasból lehet ekét és kardot is. A néphagyományt és a néprajztudományt is lehet úgy megcsonkítani, egyes részleteit az egész összefüggéséből kiragadni és kétes célokra felhasználni. Éppen annyira, mint bármely más tudományt, beleértve a társadalom és természettudományokat is. Csakhogy az ilyen önkényes válogatás, mely a teljes igazságot kendőzi el, nem nevezhető már tudománynak, még akkor sem, ha annak építőköveiből rakja össze a maga mondandóját. Az igazság eldarabolása és részleges felhasználása már nem tudomány. Az első néprajzkutató - írja Kaj Birket-Smith, A kultúra ösvényei című híres könyvében - az az őskori vadász volt, aki az esti tábortűznél saját vadásztársainak egy másik nép, a szomszédos horda furcsa szokásairól számolt be. Amit elmondott, addig volt néprajztudomány, ameddig a tényekről beszélt, a megfigyelt, a tapasztalt és látott dolgokról és nem előítéleteket, hiedelmeket, feltevéseket mondott el. Ha az igazságot mondta el az őskori vadász vagy mai néprajzkutató, akkor éppen a tévtanokat, az előítéleteket oszlatta, oszlatja el, mert csak a tapasztalás, a tények cáfolják meg a balhiedelmeket. A felfedezések korában a meghódított és leigázott gyarmati népekről adott reális, tárgyilagos beszámolók bizonyították be, hogy a fekete és vörös bőrszín alatt az ember ugyanaz Afrikában, Amerikában és Európában. Sőt, az indiánok első néprajzkutatói azt is bizonyították már, hogy ezek a „vadak" sok tekintetben tisztábbak, becsületesebbek, jobbak, mint az őket a kereszténység nevében meghódító gyarmatosítók. A néprajztudomány, vagyis a népek műveltségéről szóló ismeretanyag veti meg a humanizmus, a megértés alapjait, annak a felismerését, hogy ember és ember között nincs lényegi különbség. A német nemzetiszocialista ideológiának a felsőbbrendű fajról szóló mítoszát tényekkel csak a néprajztudomány tudta megcáfolni, megmutatva a nem árja népek magas műveltségét, kultúrájuk szépségét, egyben kimutatva azt, hogy a sajátosan németnek, germánnak nevezett szokások hogyan élnek más, nem germán népek körében is. Ha napjaink történelmi ismeretanyagával vetjük össze a néprajzi ismereteket - különösen a szomszéd népeket érintőeket -, azt tapasztaljuk, hogy a történelem tárgya elsősorban azok az összeütközések, melyek a népek közt kirobbantak és állandó feszültségek és ellentétek forrásai lettek. Gondoljunk például a magyar-román, magyar-szlovák, magyar-szerb vagy magyar-német történeti kapcsolatokra, ellentétekre. Ezekkel szemben alig tudunk, vagy alig tanítunk valamit e népek hagyományairól, kulturális értékeiről, művészetükről, - néhány körükből származó világhírő író kivételével. A néprajztudomány a népek történetileg kialakult értékeit, teljesítményeit tudná bemutatni, életmódjukat, mindennapjaikat s akkor felfedeznénk a hasonlóságokat, a közös értékeket, a népművészeti, népköltészeti alkotásokat és közös gondjainkat is. Efféle ismeretek sokkal jobban szolgálnák a kölcsönös megbecsülést és értékelést, megértetnék a történeti összeütközések hátterét, a mögöttük álló embereket. Az iskolai történelemtanításban aránylag többet foglalkozunk a francia vagy angol nép sorsával is, mint szomszédainkéval. Mivel a magyar néprajz sem kötelező tantárgy az általános iskolában, nem szólhatok arról, hogy mennyire ismerjük meg a szomszédos népek műveltségét, erre sincs hivatalos tantárgy. A budapesti görög és a pécsi délszláv táncház nagy népszerűsége a magyar fiatalok körében elegendőképpen bizonyítja, hogy a szomszédos népek értékei mennyire vonzzák a magyar fiatalokat, mennyire meg tudják szeretni, ha megismertetik vele. Azt hiszem, minden szólamnál többet tettek ezek a táncos-zenés alkalmak a népek közti barátságért, s minden sporteseménynél is. A népek közti megértést a népekről szóló ismeretanyag közlése, tanítása szolgálja leginkább, vagyis a néprajztudomány. A másik vád az, hogy a múlt hagyományainak fölértékelése romantikus nosztalgia, kísérlet az idő visszaforgatására s így a haladás tagadásával jár együtt. A magyar néphagyomány tanítása, felelevenítése pedig egyenesen a paraszti lét idealizálása. Szépnek mutatja be azt, aminek a felszámolásának éppen örülni kéne. El akarjuk feledtetni ezzel egy elnyomott osztály siralmas állapotát, keserveit, az elmaradottságot dicsérjük. A földes, zsúppos paraszti műemlékház, a házi szőttes éppen úgy mint a népdalok arról a korról beszélnek, amikor mindennapos volt az éhség, a tüdőbaj, a kiszolgáltatottság, az idegenbe kényszerítő szegénység, az iskolázatlanság és a babona. Mire való hát e nyomorult állapotú kor emlékeinek tisztelete, utánzása, tanítása? A művészet, a műveltség sohasem független korától. Váraink, kastélyaink, megbecsült régi városi polgárházaink is ugyanebből a korból valók, mégsem romboljuk le őket. Megbecsüljük és tanítjuk Balassi és Zrínyi költészetét, hallgatjuk Händel és Bach muzsikáját, anélkül, hogy bárkiben - ma már - felmerülne az a gondolat, hogy a rendi társadalmat akarjuk visszahozni és annak a kornak elmaradottságát. S ha ez így van, akkor a nép, aki a hátán hordozta az egész rendi társadalmat, nem érdemli meg azt, hogy sanyarú sorsa ellenére létrehozott értékeit megbecsüljük? Ez a megbecsülés csak az uralkodó osztály emlékeinek jár? Micsoda ellentmondás radikális, haladó álarc mögött? Ma-