Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Történettudomány - Füzes Miklós: Az ismeretlen Batthyány III. A Blackwell által összeállított jellemrajzok (folytatás)

186 FÜZES MIKLÓS пек én! Pontosan Kossuth helyzetébe kerülnék, ha hirdetném mindazt az áldást, amit a szabadkereskedelem jelent, azok után, hogy mondtam bizonyos beszédeket - miket ön akkor is zavaros vacaknak tartott, s ma is annak tart -, de nem tagadhatom, hogy a Védegyletről íródtak, s ma is megvannak nyomtatásban, s ha valaki megkaparinthatná, ellenem fordíthatná azokat. Párizsban, 1852. február 12-én kelt levelében ezt írta: „Nem vitatkozom azon, hogy a Védegyletnek ilyen vagy olyan tendenciái voltak. Akkoriban kénytelenek voltunk a politikai tendenciáit titokban tartani, amznynyire csak lehetséges volt. Készséggel elismerem, hogy igaza volt, amikor a honfitársaimnak azt javasolta, hogy először az anyagi erőt kell megszerezni, még mielőtt a felhasználásáról döntenénk. De el kell ismernie, Magyarország különös módon van alkotva, hogy Ausztria ugyanolyan jól ismerte ezt az elvet, mint mi, s ezért alkudozott velünk, s még a legcsekélyebb anyagi fejlődésnek is az volt az ára, hogy erkölcsi engedményeket kellett tennünk. Széchenyi mindig kész volt megfizetni ezt az árat. Elismerem, én még mindig hiszék abban, hogy az anyagi fejlődésnek és az erkölcsi függetlenségnek kéz a kézben kell haladnia. Emellett meg vagyok győződve arról, hogy az igazi fejlődés nem az, amit kegyesen adományoznak nekünk, hanem az, amiért mi magunk dolgoztunk meg. Széchenyi, a Tiszaszabályozás (THEIN folyó) birodalmi kormánybiztosa megszűnt annak a hazafias és felvilágosult államférfinak lenni, aki először vezette be a gőzhajózást a Dunán. Emellett el kell ismerni, hogy abba a kínos helyzetbe kerültünk, hogy vagy lemondunk intézményeinkről, vagy harcolunk értük." 1852. március 1-én, Párizsban írt levelében ez áll: „Elismerem, nem tehetek róla, de a „szabadkereskedelmet" éppen olyan humbugnak tartom, mint a „népek közti szolidaritást". Amíg az ipari termékek behozatali vámnak vannak alávetve - én, mint félig nomád, félig gazdálkodó -, nem látom igazságát annak, hogy az agrár osztályoknak bűnhődnie kelljen mások olcsóbb élelmiszere miatt. Nem látom a jogosságát annak sem, hogy egy osztály kétszeresen védett helyzetbe kerüljön, egyrészt az általa termelt áruk ára miatt, másrészt egy másik osztályt ért hátrány miatt; habár nem látom az előnyét az ipari termelés fejlődésének és annak jogosságát sem, hogy egyik osztály kettős

иelőnyöket élvezzen azon cikkekből, melyeket előállíttatnak és megértem a másik osztály kellemetlen helyzetét, melyet alacsonyabb sorba kényszerül (is subjezted). Ezért, hűen a saját Segttia (?) jellememhez és a Védegylet elnökeként kitűzött célomhoz egy kissé még mindig osztom Lord Derby hibáit és vállalom társaságait, s nem fognak engem besorolni Sir Robert Peel hívei közé Angliában, s ha egyszer elmegyek oda, mélyen fogok hallgatni ezekről a dolgokról és sok másról is." P) Ez egyike azoknak a részeknek, miket én illesztettem a gróf müvébe, s amire egyik levelében - Párizs, 1852. április 9. - humorosan így utal: „Teljesen elkápráztatott a csodálatos stílusa annak a részletnek, amit küldött. Nagyon jól megfelel Kossuth leírásának, a megfestendő portréhoz kell alkalmazni, de egy vagy két ilyen erősen ízesített tál megkóstolása után én inkább egy egyszerű marhasültet és egy pohár sört kérnék." Ez annak a jelenetnek a leírása, minek magam is tanúja voltam Pesten, 1843 augusztusában. Már korábban megismerkedtem Kossuthtal, júniusban, Pozsonyban, de ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosság előtt beszélni hallottam őt. Annak ellenére, hogy akkoriban még igen tökéletlenül beszéltem a magyar nyelvet, modora annyira magávalragadó, hangneme oly eufórikus volt, hogy majdnem erős érzelmeket keltett bennem, mint őt csodáló honfitársaiban. Valószínű, hogy Kossuth akkor beteg volt, s hogy a túlerőltetés kitárasztotta őt, de hamarosan észrevettem, hogy e tekintetben jócskán affektált is. Amikor telkeit és kecsesen a kardjára hajolt, - s természetesen magyaros öltözéket viselt, fekete atillát; kardja vörös bársonnyal bevonva, a kardhüvely arannyal kiverve, züm - oly kimerültnek látszott, mint aki egy szót sem tud kinyögni. Ha az volt a szándéka, hogy jelenlévő hallgatósága női részének rokonszenvét megnyerje, akkor ez sikerült, mivel mellettem több hölgy is azt mormolta: .Szegény Kossuth' megöli magát ezzel a rengeteg munkával". Eltekintve ettől a hatásvadászattól, a modorában semmi teátrális nem volt. Egy meglehetősen hosszú beszédet tartott egy nemzeti ügyről, olyan méltósággal, amilyet még sohasem tapasztaltam. Néhány nappal később ezt meg is mondtam neki, olyan modorban, ami meggyőzhette őt arról, hogy nem üres bóknak szántam, amit mondtam. Ebből az alkalomból mondta nekem Széchenyi: „Ez a fickó olyan ördögien megnyerő, hogy úgy fel tudna cicomázni egy döglött kutyát, mint egy francia szakács - hogy ízletessé tegye." Lásd a 20. sz. jegyzetet és a 255. oldalt. Q.) Azt mondják, hogy Kossuth megválasztása a Batthyány fivéreknek 6 ezer fontjukba került. Egy Megjegyzésére adott válaszában (kelt: Párizs, 1852. január 14.) ezt írta: „Amit mondok, furcsán egybeesik azzal a félig elnyomott, de mindig sanda gyanúval, hogy a legnagyobb hibát Batthyány Lajos követte el, s én segítettem neki ezt elkövetni, - hogy Kossuthot megválasztassuk Pest megye országgyűlési képviselőjévé. Természetesen ki kellett volna használnunk 1848 eseményeit, de ha Kossuth nem lett volna ott Pozsonyban az országgyűlésen, a nemzetgyűlés eljárásai egészen más fordulatot vettek volna, mint így. Nagyrészt a Batthyány fivéreknek tulajdonítható - s a pénznek, amit ők adtak -, hogy a .társulatok' azzal a céllal jöttek létre, hogy szembeszegüljenek a kormány tehetetlenségével és rosszindulatával" (111. old.), s hogy Kossuth véghezvitte agitációját. Széchenyi mindig is idegenkedett Kossuthtól. Elmés hasonlatában Batthyány Lajost Évának, Kossuthot kígyónak nevezi, ki barátom, Zichy Emánuel vendégszerető palotájában (kastélyában) nyert menedéket (lásd 4. sz. jegyzet, 256. oldal). Akkoriban a francia volt a divatos társaság nyelve, ha hölgyek is jelen voltak, maguk közt a nemesek németül beszéltek - ráadásul ausztriai németet - egyszerűen azért, mert igen gyengén beszéltek magyarul. Széchenyi tréfája franciául hangzott el, - hozzá kellett volna tennem, de tartózkodtam ettől egy nyilvánosságra szánt műben - odafordult hozzám és angolul, lágy hangon azt mondta: „A magyar Éva hímnemű és hosszú szakállt visel, de bele fog harapni az almába csak azért is, s valószínűleg ördögien savanyúnak fogja találni." Szegény Batthyány Lajosnak bizony elég savanyú volt. Nem sokkal ezután a nemesek - kik gyakran igénybe vették Zichy vendégszeretetét - kifejezték meglepetésüket Széchenyinek Kossuth iránt érzett elfogultsága miatt, azt mondtam-. „Ne előítéletnek nevezze ezt, hanem előérzetnek vagy ösztönnek. Széchenyinek, mint magyar nemesnek igaza volt, ő tisztán látta előre, hogy ha Kossuth valaha felülkerekedik mindnyájukon, a nemesek ebek harmincadjára jutnak. „Nem mintha nagy veszteség lenne Magyarország számára, ha így történne - tettem hozzá - ellenkezőleg, ha abban a tisztességben lenne részem, hogy magyar nemes lennék, én nagy ívben elkerülném (eschew) Kossuthot, ennyi az egész." A legtöbb nemes a maga módján jó ember, de együtt igen különös társaság. Batthyány Kázmér Párizsban, 1852. május 30-án kelt levelében ezt mondja: „Amikor a magyar népről beszélek, én mindig csak