Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Történettudomány - Füzes Miklós: Az ismeretlen Batthyány III. A Blackwell által összeállított jellemrajzok (folytatás)

184 FÜZES MIKLÓS egyezett bele, hogy jutalmazzuk fáradozását, úgy tűnt, hogy jól el van látva pénzzel, legalábbis azt mondta. Mindig azt mondta, hogy néhány nap múlva visszatér, de mindig megállt nagyon hosszú időre, s csak akkor tért vissza, amikor már túl késő volt, a célnak megtelelő idő elmúlt. Egy alkalommal Kossuth adott neki 100 dukátot, hogy fizesse ki belgrádi ügynökünket, s ezt valahogy sikerült elveszítenie - s belgrádi tartózkodása alatt kétszer kapott pénzt az említett ügynöktől válóra, mint Mr. Croves, a .Daily News' kiadója, habár ezeket visszaküldték Londonból azzal az ürüggyel, hogy nem fogadhatók el. De mi erről akkor nem tudtunk. Október közepe felé tért vissza Belgrádból és arra kért engem s Guyont, hogy menjünk el Kossuth szállására egy tanácskozásra. Itt azt mondta, hogy vállalja, hogy eljut Komáromba úszva a Dunán, valahol Pozsony és az erőd közti helyről. Ez a lovagias és bátor ajánlat majdnem könnyekre fakasztott bennünket - az ember hamar ellágyul, elérzékenyül a száműzetésben (ONE IS VERY SÖFT) - s természetesen boldogan elfogadtuk. Ekkor kapta Kossuthtól azt a rejtélyes, sietve megírt levelet, melyre Smith úr utal levelében. Ez Klapkának volt címezve a komáromi helyőrségbe, s Henningsent, mint diplomáciai követünket, teljhatalommal ruházza fel, csak egyvalaki hagyta jóvá, s bevallom, enyhe nyugtalanságot éreztem. Ezen a napon távozott Henningson. Két nappal később a Belgrádból mindig késve érkező újságokból tudtuk meg, Widdinben, hogy Komáromot október 1-én feladták. Hát nem különös? Hát nem zavarosfejű szamarak, balekok voltunk? Futárpostával kapott levelet Finblangire(?)-től, s Londonba indult Magyarországon keresztül, az önök külügyminiszterének szóló levelek és egy csomó más levél, sőt Lord Palmerstonnak szóló szóbeli üzenet volt rábízva. Továbbá néhány Magyarországra szóló magánlevelet is bíztak rá, de ezek sohasem érkeztek meg. Hosszú szünet következett. Egészen 1850 júliusáig nem hallottunk róla semmit, habár februárban hallottuk, áthaladt Párizson Málta és . .. felé utaztában, azzal a céllal, hogy Kossuthot és engem elvigyen a török fogságból. Sohasem tudtam megbizonyosodni arról, hogy e hosszú szünet alatt mi lett belőle. Csak annyit tudok, hogy rávette Pulszkyt és a londoni magyar bizottságot arra, hogy ruházzák rá azt az összeget, amit a magyar emigránsok támogatására tartogattak. Azt hiszem Teleki összesen 800 fontot kapott - az egész őszszeg körülbelül 3 ezer font lehetett -, s ezt Henningsonnél helyezték letétbe, hogy fedezze az expedíció költségeit. Amikor 1850 júliusában megérkezett Kiutaihába azt rebesgették, hogy a Porta szeptemberben szabadon bocsát bennünket, s ne rontsuk el a dolgunkat egy menekülési kísérlettel, habár Henningsonnak - ki előzőleg érkezett Ghomson néven, de akkor már a Hamilton nevet viselte - volt egy jachtja készenlétben és az úton váltott lovakkal vittek volna a tengerpartig. Végül úgy határoztunk, hogy menjen előre Konstantinápolyba s bizonyosodjék meg róla, hogy van-e valószínűsége a gyors szabadulásnak és beszéljen meg más fontos dolgokat az angol nagykövettel. Ekkor történt, hogy elkísérte Kossuth nővérét, Rutkaynét Konstantinápolyba, ahol együtt sétálgattak, s nagyon nevetségesen viselkedtek, míg végül a hölgy elutazott. Henningson, alias Thomson alias Hamilton októberig nem hallatott magáról, akkor tért vissza Kiutahiába Urguhurt úrral és egy fiatal testőrtiszttel, Maningherd(?) úrral - ő volt az, kinek házában Kossuth megszállt, lakott (.lined'), amikor Londonban volt. Néhány hetes ottlét után - mely idő alatt Kossuth rengeteg levelet írt Lord Dudley Stuartnak, Cobdennek, s az ördög tudja még kinek (engem nem tudott rávenni, hogy akár egy sort is írjak a békepártnak, s ez nagyon bosszantotta őt), - Henningson újra elment, ezúttal Szmirnába, olyan küldetéssel, melyet ő és Kossuth rendkívüli fontosságúnak ítélt; tudniillik azt, hogy Maningherdtől azt követeljék, hogy alapítson egy magyar kolóniát a Pat (?) mellett, melyen őfelsége Lajos király (Kossuth Lajos) .zászlaját vonják tel' s amihez Manningherd szolgáltatja a pénzalapot! Eközben a török kormány neszét vette a tervnek és leállította a tervezett kolóniát. Sir Stratford Canning(?) nagyon hűvösen tárgyalt Henningsen, alias Hamiltonnal és Konstantinápolyban mindenkit óva intett ettől az úrtól. 1851 áprilisáig semmit sem hallottunk róla, akkor tért vissza Szmirnából, ahol addig élt - habár Kutnigából való távozásakor úgy tudták, hogy Angliába ment Itálián keresztül - mivel politikai dolgokat kellett elintéznie Kossuth számára mindkét országban, s ha nem lett volna Urguhart úr, hogy kiemelje letargiájából, valószínűleg sokkal tovább maradt volna Szmirnában. Szerencséjére véletlenül találkozott egy Schleswig-Holstein-Sanderburg-Glücksburg herceggel, akiből úgy látszik balekot csinált. A herceggel jött Kutnigába, s ez először igen zavarbaejtő volt, s azt mondta Kossuthnak, hogy kevés a pénze. Úgy tűnik, hogy Henningsen meglehetősen félt Angliától, egyszerűen azért, mert minden nevén száműzött volt (törvényen kívül helyezték). Bárhogy legyen is, ő Magyar Felsége ismét küldetéssel bízta meg, s haladék nélkül elindult; azt mondják a jacht legénységét nem fizette ki, habár nem ez volt az oka, hogy barátja, a német herceg pénzét elvitte - s nem lehetett hallani róla egészen a mostani megjelenéséig, amikor ,önagyméltósága Magyarország Kormányzója titkára'-ként lépett a színre. Én csak /Troptard' úrnak hívtam, mert mindig túl későn érkezett, amikor már nem lehetett tenni semmit. G) Pulszky és felesége közös munkájaként jelent meg 1850-ben. A Beck-üggyel kapcsolatban lásd a „Magyar szokások' VI. kötet 217-218. oldalát. H) A szerzővel folytatott egyik beszélgetésem alkalmával megjegyeztem, hogy Batthyány Lajosnak, mint államférfinak viselkedéséről adott képe kétségtelenül kifogásokra ad okot. „Azt ön is elismeri" - mondtam -, „hogy Lajos grófot töbször is becsapta a Kamarilla, mondjuk úgy, hogy válójában akkor vette észre, hogy elképesztően rászedték, amikor már késő volt (lásd a 145. oldalt). Nos, nehéz elhinni, hogy az ő társadalmi helyzetében lévő ember - egy nagyvilági ember, aki talán túl kizárólagosan látogatta a legfelsőbb köröket - ne vette volna észre, már az elején, hogy az osztrák államférfiak ígéretei és biztosítékai csak arra voltak jók, hogy időt nyerjenek, míg terveik megérnek." „Tökéletesen egyetértek önnel; - mondta Kázmér gróf -, ez természetesen nagyon különösnek látszik, de biztosíthatom önt, én csak az igazságot állapítottam meg. Ön téved, amikor nagyvilági embernek nevezi szegény Lajost, ha az lett volna, nem csaphatták volna be ilyen könnyen. Ön is, én is nagyvilági emberek vagyunk, mert mi megfordultunk az összes többi társadalmi osztályban is, és tudjuk, hogy milyen az élet a maga változatosságában. Batthyány Lajos túl gőgös volt ehhez, de gőgössége mellett is; biztos vagyok benne; akik közelebbről ismerték őt, el kell ismernük legalább azt, hogy nyílt, jó ember volt." „Nem is ez a kérdés" - teleltem -, „én jól ismertem őt, és a tő dolgokban hajlok arra, hogy egyetértsek önnel; de olvasói azt mondhatják, hogy az az ember, akinek nem volt elég éleslátása ahhoz, hogy észrevegye, hogy egy csomó megbízhatatlan diplomata és hozzájuk hasonló udvaronc az eszközévé tette őt, nem volt alkalmas arra a magas posztra, amit elfoglalt." „Nos" - mondta Kázmér gróf a maga hanyag módján -, „pokoli dilemma ebben biztosnak lenni, de mit tehetünk: ami le van írva, le van írva, ahogy Byron mondta, s mindeneset-