Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 27 (1982) (Pécs, 1983)

Művészettörténet - Aknai Tamás: Francois Morellet 5 trames de grillages (5 fémháló) című képének elemzése

278 AKNAI TAMÁS neitása bűvölte el, Michaux, Mathieu, Riopelle, Soulage stb. sajátságos intimitású festői világba vezették át Pollock és Koonig elsodró és méreteikkel is meggyőző állásfoglalásait. Itt az ésszerűen lehatárolt keretelésnek nincs is szerepe, nincs korreláció az üzenethordozó felület adott dimenzionáltsága és tárgyszerűsége, valamint a festői megjelenítés között. A francia festészetben úgyszólván Morellet az egyetlen, aki az európai avantgardista tradíció és az amerikai festészet struktúra-elvű megközelítésével kísérletezett és felismerte, hogy Amerika teljesen új tanulságokat „szállít", hogy a „shaped canvases" vagy az „eccentric shapes" poétikája teljesen más szerkezetesztétika alapján áll. A hozzá igen közelálló Frank Stella és Ellsworth Kelly (akivel még az ötvenes években Párizsban megismerkedett) munkái bizonyítják, hogy az amerikai festészet „struktúra-elve" teljesen más szerveződési mag körül kristályosodott ki, mint a Mondrian, Nicholson, Strzeminski-féle tradíciót követő európai művészetben. A kép határait megszabó, képen belüli formai konstellációk egy sajátságos modulrendszerhez vezettek az amerikai festészetben, rendkívül sok geometriai-formális értelemben vett szabálytalanság vezet oda, hogy végülis „elemi-szervezésről", vagy struktúra-elvről alig beszélhetünk, s maga a „primer struktúra", mint festő-plasztikai stíluskategória is leginkább arra utal, hogy bizonyos „motívumok", olykor komplikált formaösszefüggések veszik át az európai rendszerelvű festészet „elemének" szerepét. A motívum formatartalmának strukturáltságára esik a hangsúly, s nem a motívumok (elemek) struktúrájának kezelési, „működtetési" szabályaira. A képmotívum és a keretelés azonosulnak, kompozíció és konstrukció ezúttal is fedésbe kerül, a formák szimbolizációs tere önmagukra vonatkozik csak. A motívum a végső eredmény, kép lesz, többé nem transzcendálható hermetikus tárgy, melyben a forma és színösszefüggések térképzeteket alakíthatnak ki, színdinamikai és perspektívakonvenciókkal érdekes „kinetikai" jelleget hordozhatnak. De a színek nem hatolnak át a keretelés meghatározta motívumformán, a kétdimenziós festészet határait ekkoriban 9 Meglehetősen nehéz Moreilet művészetét az „optikai", „minimai" vagy szisztematikus „art" köreiben, valamelyik kizárólagosságát követelőén elhelyezni. A minimai és szisztematikus irány mechanikus rendezőelvének érvényesülése alig enged egyéni invenciót, vagy intuíciót. A mű csupán valamely teoretikus megfontolás vizualizálása, az általános érvényű „szisztéma" aktualizálása a mű funkciója. A személyiség mellérendelésének szerepével itt támadták a szisztematikus alakítás princípiumát az amerikaiak, de Morellet is ezen a ponton vetette fel a „véletlen" intervenciójának lehetőségét. Lásd Gotfried Boehm: Die Vermessung des Zufalls. In.: François Morellet 1977. Berlin-Paris. 49. 1. (Zur Analyse eines künstlerischen Problems bei F. Morellet.) 10 „Hogy a magam »művészi« érzékenységét korlátozzam, egyebek között szükségem van egyszerűbb és még Frank Stella sem kívánta meghaladni. Önmaga logikájába zárt (non relational) festészetéből sokkal inkább egy formaalkotó individualista, mint egy törvénykereső-kísérletező művész tetszik ki.

9 Morellet általunk elemzett művében, és egyéb alkotásaiban is elsősorban az a megjeleníteni kívánt cél, hogy miképpen lehet egy elméletileg végtelenszámú levezetést kínáló „koncepciót" valamely felületen mint közbülső eredményt megmutatni, úgy, hogy a formák és más jelentéshordozó alakulatok logikus, harmonikus elrendezéséből előzetes és konzekvenciáiban is felmérhető „konceptek" eredhessenek. Tagolási rendszere nem a felület lehatárolására irányul, hanem a formaképző elv kontinuitástartalmára utal. A keretelő forma Morellet esetében képkivágásként, az „ablak" metaforájaként „működik", mellyel éppen a formai összefüggések végtelen kontinuitásában mesgyét vágó véletlen szerepét szimulálja.

10 A reflexiók két teljesen különböző síkjaként tételeződik Morelletnél a koncepciót funkcióba hozó szerkezet és az ezt lehatároló keretelés, vagy akár a jelentéshordozó felület. Ennek szerepe nyilvánvalóan redukálódik a megmutatás „teátrális" aktusára, dobogó, posztamens, tábla szerepet betöltve. Képi „szisztémáinak" egyik érdekes megjelenítésekor a münsteri Fényobjektek kiállításán ezt bebizonyította.

11 Stellánál a formátum és motívum, konstrukció és kompozíció kölcsönös feltételezettsége nyilvánvaló, egybevágó. Egyik megvilágítja a másikat. A képfelület nem csupán „színtere" az ábrázolásnak, hanem azonos az ábrázolással, ez az egységesítő „minimaiizmus" a képméretek szinte architektonikus túldimenzionálásával is együtt járt, valamint a formátum befejezésére irányuló érzékenység. Az európai művészek, akiket a táblakép tradíciójához több szál kötötte, mint Max Bill, Uecker, Mack, Vasarely egy szervezőformát kerestek, amit formai determinánsként fel tudtak használni. Ugyanakkor a középméretű képformát kedvelő európaiak is megbarátkoztak a nagyobb léptékű felületekkel, egyre gyakrabban látni az ötvenes évek végének európai kiállítótermeiben óriási méretű vásznakat. A „méretek" vetítőernyőjére két egyáttekinthetőbb rendezőelvekre, a tárgyalakításban megmutatkozó véletlenekre, vagy a külső szemlélő aktív beavatkozására." Ausstellungskatalog 1977. Berlin-Paris 27. 1. „Húsz éve felesleges (művészies) dolgokat állítok elő, melyek a teljesen hiányzó kompozíciós érdekességgel tűnnek ki, melyek egy egyszerű és világos rendszeren keresztül válnak érzékelhetővé, s melyeknek hatása egyértelműen az elkerülhetetlen véletlenen, valamint a néző részvételén múlik." Catalogue de l'exposition de Morellet. Bozen, Galerie E. 1975. 11 Herbert Moldering: Ein anonymes Interwíew mit F. Morellet. In.: François Morellet Lichtobjekte. Münster 1976. „Mi értelme van ezeknek a »fénytárgyaknak«? Princípiumot fejeznek ki, elmondják amit a többi müveim, melyek rendszerem illusztrálására szolgálnak."