Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 26 (1981) (Pécs, 1982)

Művészettörténet - Körner Éva: Nyolcak és aktivisták

NYOLCAK ES AKTIVISTÁK KORNER ÉVA 1916-ban a háborús depresszió mélypontján, amely már felőrölt minden művészi erőt a szembenállásra, hirtelen megszólalt a TETT-re szólító harsona, hogy a lövészárkok sarából a „végtelenségek" és „univerzitások" távlatára irányítsa a tekintetet, s ennek befogadásához módszertani programot is adott: a „megismerés"-t, a „cselekedet"-et, az „alkotás"-t, a „törvényszerűségek felismerését", mely az „egyetlen állandó", olyan állandó, amely nem jelenthet megállást, megállapodást, hanem éppen hogy megfelel a világmindenség mozgásának, mely mozgás - amint a harsona optimisztikusan hirdette - végbelen és célratörő. Ennek a mozgásnak az analógiája a társadalmi mozgás, amely tehát felfelé állandóan haladó kell hogy legyen és amelynek megvalósítója az ember egyéni és tömeges, forradalmas cselekvése. S hogy mi a művész feladata mindebben? Kassák prófétai dörgedelme lesújt rá: „az egész felfordult világban" „süketen" és „vakon" csak a művész az, aki „önmagának tetszeleg". Holott a haladás fanatikus szószólójának, a fórum fő hanghadójának kellene lennie, kontaktust tartva minden progresszív gazdasági és politikai mozgalommal. A művésznek továbbá minden iskolát meg kell tagadnia, mert az a középszerűség fém jelző je lehet csak; tér és idő akadályait legyűrve, minden új ismeret, tudomány mellé kell állnia. Az új irodalom és művészet „szerelmese minden elérhetetlennek, de közömbösen lép át a halóit isteneken, a rögeszmék lila ködén . . . az alkotó erők dicsőítője. Barátja a szabad erők mérkőzésének: a reformációnak, a revoluciónak . .." Kiderült, hogy ez a jeladás a legkevésbé sem volt anakronisztikus a háború kellős közepén, sőt nagyon is idejében hangzott el ahhoz, hogy szólítsa az éppen felnőtt tanácstalan nemzedéket, de ahhoz is, hogy a csak tetszhalottakat új életre keltse; például a Nyolcakat, akiknek első nagy lendületét teljesen megtörte a világháború előszelének ereje. * Az 1981. február 5-én a budapesti Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás megnyitó beszéde. (A magyar avantgárdé e kiállítását a hazai bemutatót megelőzően Prága, Pozsony, St. Etienne, London, Róma, Genova, Párizs múzeumaiban állították ki. Budapest után Helsinki, Pori, Stockholm, Göteborg, Malmö közönsége előtt aratott változatlan, megérdemelt elismerést.) Csak hét esztendővel korábban történt, de úgy tűnt, mintha a világ megfordult volna azóta, hogy Kernstok Károlynak a Kassákéval most oly ismerősen összecsengő szavai elhangzottak a Galilei-körben arról, hogy mi is a festő feladata, amikor „értelmet a festésben, fegyelmezett emberi agymunkát" követelt. Kijelentette, hogy a festészet forrongását óriási tisztulási folyamatnak tekinti, mely meg akar szabadulni kötöttségeitől. A kiutat az általa „kutatónak" nevezett művészi magatartás találhatja csak meg. Egy ilyen magatartás munkálkodhat csak a legfontosabbon, a művészi evolúción, amely a remekműveket adja, szemben, az alkalmazkodó, az ideológiákat, rezsimeket kiszolgáló művészekkel. A kutató művészet belső erőtartalékánál fogva mindig az igazság - mely egyben természeti, társadalmi és művészi is - mellé mer állni. Egyesültek az erők, a Kernstock-Pór-Tihanyi nemzedék, az Uitz-Nemes Lampérth-Bortnyik nemzedékkel. S attól, amit saját előzményeiket is beleértve tíz esztendő alatt, szűkebben véve 2-3 esztendő folyamán alkottak, megfordult a magyar művészet egész sorsa - még akkor is, ha minden ellene dolgozott később egy ilyen hatás kifejtésének. Páratlan szituáció volt az 1916-tól 1919-ig terjedő rövid szakasz a magyar történelemben és a magyar művészettörténetben, amikor a nagy társadalmi lendület ívében a művészet szervesen tudott illeszkedni, s megtalálta konkrét funkcióit, amelyeknek Kernstok idézett programadása idején még igen csak tágak voltak a körvonalai. A szellemi életnek ez a minden belső konfliktus ellenére is felfelé növekvő konstrukciója a betetőződés előtt, a történelmi robbanással együtt hullott darabokra „a mi lett volna ha" talányát hagyva maga után. Az aktivizmusnak az a szakasza, amely a romokból ez után támadt, s élettartama mintegy hat évre, 1920-26 közé tehető, korántsem volt ilyen minden pozitív erőt, ha nem is egyesítő, de csoportosítani tudó mozgalom, mint a korábbi. Nem is lehetett. A történelem akkor a konvergenciát, most a divergenciát írta elő kényszerítően. A birtokon belüli állapotot felváltotta a birtokon kívüli; a szó szoros értelmében is: az emigráció. Ekkor, 1920-ban, az induló bécsi MÁ-ban írja Kassák: „valaki felszaggatta előttünk a célirányos A Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1981) 26: 199-203. Pécs (Hungária), 1932.