Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 25 (1980) (Pécs, 1981)

Néprajztudomány - Katona Imre: Vikár Béla kéziratos hagyatéka

292 KATONA IMRE keltette fel különösebben érdeklődését, ill. alig találkozott már velük. De nem engedte el a sorompót a népies, félnépi, irodalmi eredetű műdalok és históriák előtt sem, ha azokat a nép ismerte és variálta. Ahol pedig kéziratos énekes-daloskönyvekre bukkant, a fontosabb szövegeket bemásolta gyűjtőfüzetébe. A kodályi elv alighanem tőle származik: mindenütt mindig mindent gyűjtött! (Ha pedig e megfogalmazás mégsem, a gyakorlat mindenesetre övé.) Vihar abban is különbözött elődeitől, kortársaitól, sőt legtöbb utódjától is, hogy egyes helyekre többször is visszajárt gyűjteni, terepmunkája során mindig tudott finomítani módszerén. Ő az első igazán korszerű és mai szemmel is elfogadható módszerrel gyűjtő népköltési kutatónk. Újításainak egy része minden bizonnyal a finn iskola hatását tükrözi, de gyakorlatból adódó önálló kezdeményezésnek is vehetők. Ezek közé tartozik pl. az énekesek, mesemondók és más ún. adatközlők megbecsülése. Ő a teljes nevüket rögzítette, korábban csak a gyűjtés helyét tüntették fel, és elsősorban Vikár nyomán terjedt el ez a gyakorlat. Idők folyamán arra törekedett, hogy egy-egy nóta- vagy mesefa lehetőleg teljes repertoárját rögzítse (így pl, a csökölyi Kasza Katától száznál is több dalt jegyzett fel), hangsúlyozva, hogy a kiemelkedő énekesek koruk és községük szinte teljes népköltészeti repertoárját ismerik. Némelyik dalosabb faluban minél több dalt, balladát és mesét próbált összegyűjteni, Reszneken pl. 500 dalt és balladát. (Mai szemmel nézve sem az egyéni, sem a monografikus teljességnek nem tett ugyan eleget, de kortársait mindenesetre felülmúlta, talán csak Kálmány Lajos Borbély Mihálytól gyűjtött kötetnyi meséjét állíthatnók mellé.) Vikár nemcsak hangsúlyozta, hanem lejegyzéseiben el is éri a hűséget, hitelességet és teljességet. Amikor azonban szövegei közlésre kerülnek, gyakran él a töredékek kiegészítésének szinte máig meglévő gyakorlatával, és a népszerű kiadványokban nem tünteti fel forrásait, ill. a gyűjtés adatait. Még e kisebb fogyatékosságok ellenére is a leghitelesebb gyűjtőink közé tartozik. Vikár azonban nem elégedett meg a vázlatos lejegyzéssel, hanem beszédsebességgel tudván gyorsírni, szóról szóra jegyzett. Szövegei különösen mondattani szempontból hitelesek és messzemenően alkalmasak nyelvészeti vizsgálódások céljaira is. Ami viszont a fonetikát, s hangtani jelölést illeti, itt már kissé ellentmondásosabb a helyzet: a gyorsírási jelek módosításával rögztíeni lehet ugyan az ún. nagyolt fonetikájú szövegeket is, ez az eljárás viszont megnehezíti a visszaolvasát, és a népnyelvi-hangtani finomságok rögzítésére is csak részben alkalmas. A kötött szövegek nagy részét egyébként köznyelven szokták előadni, ez a népi gyakorlat a folkloristák - köztük Vikár - gyakorlatát is menti. A korábbi kiadványokban a szövegek nagyobb része irodalmi, ill. köznyelven jelent meg, esetleg váltogatva. így pl. Vikár Somogy megyei kötetében a dalok és a balladák közelebb állnak a köz-, mint a népnyelvhez, a népmesék viszont épp fordítva. Az említett kétkötetes válogatás teljesen át van írva irodalmi nyelvre, míg a kisebb közlések, lehetőség szerint, nyelvjárási alakban kerültek publikálásra. (Számot kell vetnünk azzal is, hogy a Magyar Népköltési Gyűjtemény egyes szerkesztői - köztük az éppen akkor működő Vargha Gyula is - az olvashatóság kedvéért lehetőleg mellőzték a fonetikus jeleket.) A fonográf hengerek Vikár gyűjtésének csak kisebb részét tartalmazzák, a hosszabb balladák és énekek folytatása olykor a füzetbe került (Pontosabban: Vikár a felvevőgéppel párhuzamosan mindig jegyezte a teljes szöveget, és ez kéziratos hagyatékának többszörös fontosságot ad.) Mindenesetre a fonográfszövegek nyelvjárási lejegyzése megtörtént, ill. bármikor lehetséges. Külön kérdés, hogy Vikár kéziratos szövegeit - gyűjtésének tehát nagyobb hányadát - hogyan sikerült gyorsírásból áttenni? Felvetődhet olyan gondolat is, hogy az említett, különben kitűnő szakemberek esetleg nem tudtak teljes értékű, vagyis folklorisztikai-nyelvészeti szempontból hiteles és szakszerű munkát végezni. Semmi aggodalomra nincs ok! A kéziratos hagyatékot átnézve, sehol nincs a szokásosnál több hiány vagy hiba. Vikár szükség szerint úgy alakította át a gyorsírási jeleket, hogy azokat Gergely Pál és Papp Sándor vissza is tudta olvasni. így pl.: - Érik a szöllü, hajlik a vesszü. . .; — Szivárványos az ég alla... ; - Katonáv'é lettél, rózsám ... - Elvesziíöítem sarkancsum ... ; - Pápai kisliuány a szeretüm... stb. Nem valószínű, hogy ennél népnyelvibb előadásmód lett volna, ill. hogy Vikár több jelet használt volna ! Természetesen Vikárnál is fordul elő elírás, tévesztés és kihagyás, és ezek számát Gergely Pál és Papp Sándor akaratlanul is szaporíthatta. A gyorsírás áttételekor bizonyos esetekben többféle olvasásmód is lehetséges, e tévesztések azonban a változatok sokasága ismeretében könnyűszerrel javíthatók. Néhány jellemző példa: - Amott gyün egy deres hajó..., helyesen: terhes; - Erre-arra a barázda-borona élén..., helyesen: borozda szélén; - Te Görgey, magyarok neszéje..., helyesen: fenéje, stb. Ilyen és hasonló hiba legfeljebb minden századik szövegben ha van,- bár manapság gyűjtenénk és dolgoznánk ilyen pontosan! Vikár kéziratos hagyatékának fontosságát nemcsak az hangsúlyozza, hogy a dátumot, a címet és egyéb adatokat is, valamint a hosszabb szövegeket teljes egészükben csak a gyűjtőfüzetben rögzítette, a fonográfhengerre nem mindent vett fel, hanem az is, hogy különféle írásos feljegyzéseket is készített, így pl- gyakran utal a szertartásos és egyéb szövegek szerepére, magyaráz egyes táj szavakat, rögzíti a cselekményes játék, szokás menetét, szól a szereplőkről és egyéb külső körülményekről is. Annak ellenére, hogy értelmezései olykor túlhaladottak.