Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Cseh István: Társadalomnéprajzi vizsgálatok a szlavóniai magyarok körében

TÁRSADALOMNÉPRAJZ! VIZSGALATOK . . . 293 Ha valaki erkölcstelen életet élt, ők törtek felette először pálcát. Az ilyent (általában fiatalt) a család kitagadta és a rokonság is kitaszította. Tehát azon voltak, hogy megszabaduljanak minden olyan bélyegtől, ami a rokonság egészét sértené, számukra dehonesztáló lehetne. A külső sérelmek megtorlásában viszont a vérbosszú gyakorlatát már nem követték. Csak ismerik a fogalmat és helyenként tudni vélik, hogy a szomszédos délszlávoknál nem is olyan régen még dívott. A temetkezés szokásaiból is kitűnnek a vérségi kötelékek. A házközösség tagjai lehetőleg egymás mellé temetkeztek. Ha ezt valami miatt nem sikerült megvalósítani, akkor azon voltak, hogy legalább egy kiscsalád tagjai (férj — feleség •— gyerekek) kerüljenek egy helyre. A gyerekeket a nagyszülők sírjára is szokták temetni. Még ma is úgy van, hogy közeli hozzátartozó (pl. feleség vagy szülő) mellett vásárolnak maguknak sírhelyet. „Vannak családok, akik ennek nagy fontosságot tulajdonítanak." Említettek egy családot (Dudás Illéseket), akiknél „... apa, anya, fiú, testvérek mind ott vannak egymás mellett." Különös, hogy az asszonyokat előző családjuk (apjuk vagy anyjuk) mellé is szokták temetni, talán ezzel is a szorosabb vérségi kötődést hangsúlyozva.

13 Az elhajtott magzatot titokban temették rá valakinek a sírjára. A helyét senki sem tudta rajtuk kívül.

14 Érdekes adalék került elő Harasztiban, amely a nemzetségi összetartozás tovább élésének sajátos megnyilatkozását jelentheti: Feltehetően a századelő közéleti gyakorlatára emlékezett az adatközlő, amikor ezt mondta: „Megbeszéték választás előtt, hogy a községi képviselő testületbe a mienket tögyük be. Mer, ha a mienket betögyük, az meg mirajtunk segíl. Ilyen is vót. Monták, hogy a tanácsok nagy nemzetségbű vótak ilyenkó. Mos má nem annyira van így.

15 13 Itt érdekes összevetési lehetőség kínálkozik a sárközi temetkezési szokásokkal, ahol az asszonyokat szintén saját nemzetségükhöz sorolta a köztudat egészen halálukig. Lánynevüket megtartották és így is emlegették őket a faluban. Ha a menyecske fiatalon halt meg, vagy feltételezhető volt, hogy megözvegyült férje új asszonyt visz a házhoz, akkor a vérszerinti hozzátartozók kérésére az apai sírboltba temették el. 14 A haraszti temetés történeti szempontból is érdekes. A környék valamikor mocsaras volt, amiből szárazulatok emelkedtek ki. A hagyomány szerint a falu egyikről a másikra vándorolt, amíg a mai helyét — szintén egy ilyen hátságon — eKoglalta. A halottaikat még a múlt században is egy régebbi „szálláshely"-re hordták ladikon. Ezt a helyet öreg Haraszti-пак hívták. 15 Illés (Pikó) Pál, Haraszti. Itt jegyzem meg, hogy a szlavóniai magyaroknál igen gyakori a ragadványnév. Pikó Illés eredeti neve: Illés Pál. Ők az Illés nevűek között a Pikó ragadványnevet kapták. Tulajdonképpen a nemzetségi leszármazás, a nagycsaládi kötődés szép bizonyítéka volt az is, amikor a gyerekek nagyapjukat vagy dédapjukat és annak testvéreit egyaránt apó-пак szólították, (pl. Józsi apó, Jancsi apó stb.) Amikor a megszólításban nem tettek különbséget nagyapjuk és annak testvérei között. Az ifjúság társas összejövetelei, találkozási alkalmai Ezek az egyházi rituáléhoz és a gazdálkodás évenként ismétlődő rendjéhez kapcsolódó ünnepek voltak, amelyek megtartása bizonyos fokú sajátosságról is árulkodik. Például az áldozócsütörtök intenzívebb és nagyobb mértékű megünnepléséhez Kórógyon a fiatalok konfirmálása adta az alkalmat. Ilyenkor a templom a szokásosnál is jobban megtelt, mert összejött az érintett családok apraja-nagyja, hogy meghallgassa tudásukról a teljes gyülekezet előtt számot adó gyerekeket. így lett az egyházi ünnepnek családi jelentősége is, amit az egész rokonság tudomásul vett, számon tartott és megünnepelt. Mondták rá azt is, hogy búcsú.

16 Harasztiban búzahordáskor tartottak „búcsú"-t, júliusban. Ilyenkor összehívták a rokonok, szomszédok, jóbarátok közül azokat, akiknek a segítségére számítottak. Bár az egész falu rokonságban volt, de „... az egész falu nem kellött rokonnak.

17 Akinek^volt száz kereszt búzája, az hívott négyöt segítséget kocsival, lóval együtt.

18 Ezen kívül kellett még két-három kévehányó és ugyanannyi kazlas (asztagos). Közülük az rakta az asztagot, aki értett hozzá, a másik pedig adogatta neki a kévét. Egy nap két-három háznál folyt a munka. A segítséget úgy fizették meg, hogy visszasegítettek. „Sütötünk, főztünk, mulatak az embörök. Ez volt Harasztiba a búcsú, a búzahordás. Ez egy hónapig is eltartott a faluba." A mulatozás és a jókedv a gabona betakarítása felett érzett öröm családi kifejezője volt.

19 A játszó már kifejezetten a fiatalok találkozási és szórakozási lehetőségét jelentette, mint az or16 A kifejezés tréfás szóhasználatban fordul elő, amelyen — tekintve, hogy református vidék — valójában nem búcsújárást értettek, hanem az ezzel együtt járó közös ünneplést, vendégeskedést, szórakozást, mulatozást. 17 Ferncz (Mikó) Éva, Haraszti. 18 Tíz kévéből állt, egy hetes, két hetes volt egy kereszt. 19 Az aratáshoz, amit sarlóval végeztek, nem hívtak segítséget. Ez kifejezetten a családra háruló munkafolyamat volt, ami — az egykezes következtében még inkább — igénybe is vette annak minden erejét. A gyerektől, aki terítette a kötelet, az idős asszonyig (szülike, néne), aki dajkálta a legfiatalabbat és vigyázott rá, amíg a többiek arattak, mindenkinek megvolt a feladata.