Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 23 (1978) (Pécs, 1979)

Néprajztudomány - Cseh István: Társadalomnéprajzi vizsgálatok a szlavóniai magyarok körében

292 CSEH ISTVÁN A nemzetségi összetartozás emlékei A nagycsaládos együttélés emlékeit kutatva igyekeztünk olyan adalékokat is lelni, amelyek a nemzetségi összetartozás hasonlóan — nem régen még — élő valóságát hirdették. E törekvésünket már kevesebb siker koronázta, mert amig a nagycsaládok legutóbbi időkig való létezésének nyilvánvaló bizonyitékai a kiscsaládok sok helyen ma is látható hálókamrái vagy az öregebb emberek tudatában még élő lakókonyhák emlékezete, a porták sajátos beépítettsége, belső elrendezése és az a sok apró kis jel, amely a rokonsági terminológiákban, megszólitásokban ma is tovább él és nyomon követhető, addig a nemzetségnek már a fogalma is elmosódott. A kifejezést inkább csak az erre kíváncsi kérdező kérdéseinek a megválaszolásakor használják, különben, egymás között alig. Az öregek még mondták, hogy „az én nemzetségem" vagy „az én nemzetem", de ma inkább csak rokonságot mondanak helyette. Ez a megnevezési különbség tartalmi változásokat is takar. Mert a két fogalom köre nagyjából egybeesik, de a vérségi kötelék, és annak pontos ismerete, a beletartozók előtt sokkal nyilvánvalóbb volt a „nemzetség" fogalmának elterjedtebb használata idején, mint ma. Továbbá a „rokonság" fogalomköre valamivel mégis csak tágabb (az affinális rokonságot is beleértve), és a távolabbi kapcsolatok esetében homályosabb. A nemzetségi birtoklás és gazdálkodás régebbi múltban való felszámolódása, a nagycsaládnál a szélesebb rokonság szorosabb egymásrautaltsága kényszerének megszűnése a mindennapok gyakorlatában — sok egyéb mellett — talán a legfontosabb körülmény, aminek következtében, a nemzetségi összetartozás tudata veszített jelentőségéből. A nagycsaládra azonban még sokáig szükség volt. Tóth János (1975) az őrség népi építészetével kapcsolatban írja: „Úgy gondoljuk, hogy a nagycsalád hagyatéka volt a kaláka, amikor a házépítésben s a nagy külső munkákban: szőlőkapálásban, aratásban, kaszálásban a szomszédok is egymást segítették és segítik ma is.

11 Az egymás segítésének ezt a hagyományát a szlavóniai szigetmagyarságnál is megtaláljuk. A felsorolt munkaalkalmakra és azokon túl olyanokra, amelyek nagyobb létszámú segítséget (búzahordás) vagy nagyobb fizikai erőt (disznóvágás) igényeltek, a közelebbi rokonok közül válogattak és hívtak. Lakodalomba viszont a legtávolabbi, de még számontartott rokont is meghívták családostól. Ugyanígy a temetés is olyan alkalomnak számított, amelyen való részvételt a nagyon távoli rokon is kötelezőnek érezte. 11 Tóth János : Az őrségek népi építészete, Bp. 1975. 14. 1. Bizonyos kalákába (búzahordás) a szomszédokat is hívták, lakodalomba pedig ma is hivatalosak. „Én négy lakodalmat csináltam. Fiamnak, lányomnak, két unokámnak csinyáftam, de a közelebbi szomszédokat mindég meghítuk. Akót a töbi mind vokony vöt. Met úgy éjjünk a szomszédai, mint hát a testvérei. Vanak szomszédok, akik veszekösznek, nem térnek ősze, de akik jóba vanak, azoknál eső a szomszéd. Ászt mondják, job a jó szomszéd, mint a rósz rokony. Mer némelyiknek rósz rokonya van, nem ösmeri ütet, vagy lenízi, talán sz'égényöbb, mint й."

12 Lehet, hogy az emberi élet három nagy fordulójához (születés, házasságkötés, elhalálozás) kapcsolódó alkalmak még az egykori nemzetiségi összejövetelek emlékét őrzik, amikor egy gyermek születése a vérségileg összetartozók számát, erejét növelte, tehát öröm volt, az elhalálozás pedig ennek a fordítottjaként egyformán sújtotta valamennyit. Ma már, a gazdálkodás rendjének fokozatos átalakulásával egyre kevésbé van szükség a nagy összefogásokra. Nemcsak a szélesebb nemzetség, hanem a nem régen még együtt élő nagycsalád tagjainak, a szűkebb rokonságnak a segítő erejét is sok helyen pótolni tudják gépekkel. Erre szükség is van, mert az ifjúság egyre inkább az ipar felé fordul, vagy alkalmazott lesz és a városban keres magának megélhetést. A föld művelése az idősebb (ha nem is legöregebb!) generációk gondja marad, akik a falusi életformát még alternatívák nélkül, mint létük egyedül lehetséges módját követik. Idősebb korosztályaikban még viszonylag élénken él a századelő világa — hisz akkor voltak gyerekek — és apáik elbeszélésein keresztül a múlt század archaikusabb hagyatéka. Ők azok a mai hatvan—hetven évesek, akik öltözködésükben, erkölcseikben, nyelvükben felidézői lehetnek még ezeknek az évtizedeknek. Számukra a nagycsaládi együttélés gyermek- és ifjúkoruk valósága volt. Nosztalgikus visszaemlékezéseikben különösen nagy fontosságot tulajdonítanak az erkölcsnek, melynek vigyázói mindig is az öregek voltak. Az elődeiktől vett és általuk is elfogadott normák megsértőivel szemben nem ismertek könyörületet. 12 Ferencz (Mikó) Éva, Haraszti. Az adatközlőktől vett idézeteket nagyolt fonetikával közöljük. Különösen érdekes a haraszti dialektus, amelynek többféleségére már Garay Ákos is felhívta a figyelmet. (A szlavóniai négy magyar falu nyelve, Szlavóniai hétköznapok. Fórum 1973. 85—86.) Jellemző vonásai közül feltűnő a diftongusok használata, továbbá kedveli a hosszú mássalhangzók rövid ejtését is. Pl. testvérrel helyett testvérei, többi helyett töbi, össze helyett ősze stb.