Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Természettudományok - Uherkovich Ákos: Adatok Baranya nagylepkefaunájának ismeretéhez VII. Kisvaszar környékének nagylepkéi (Macrolepidoptera)

BARANYA NAGYLEPKÉI VII. 39 helye ismert, ezek a Középhegység melegebb részein és a Balatontól délre eső vidékeken vannak (Kovács, 1953, 1956; Jablonkay, 1964; Balogh I., 1967; Gozmány, 1970; Rézbányai, 1973). Egyetlen kisvaszari példányát 1970-ben fogta meg a csapda (23. ábra). Едка pulla Hbn. — Kovács (1953, 1956) 6 helyről idézi, később előkerült Egercsehiből (Jablonkay, 1964), Felsőtárkányból és Eger környékéről (Balogh L, 1967), valamint Várkútról (Bükk-hegység) Varga Z. szóbeli közlése alapján., A fénycsapdahálózat további 5 helyen fogta meg (24. ábra). Valamennyi lelőhelyén melegkedvelő tölgyes van, esetleg molyhostölgyes a közelben. Kisvaszari adataiból arra is következtethetünk, hogy ez a faj azok közé tartozik, melyek nagyobb sikerrel gyűjthetők higanygőzlámpa segítségével. Mind a 10 példányát 1973—74 folyamán fogta a csapda. Polyploca ruíicollis F. — Molyhostölgyeseinkben, ezen kívül egyéb igen száraz tölgyesben előforduló faj (Varga—Uherkovich, 1974). Nem találták meg a Dunántúl nyugati részén, az számára túl nedvesnek tűnik. Az Alföld kultúrtájjá alakulása következtében onnét kipusztult, csak néhány reliktumbiotópban maradhatott fenn a Duna—Tisza közén és Gerla körül. Egyes helyeken — így a déli Bükkben, a Villányi-hegységben gyakori. Kisvaszarban néhány példányát fogta a csapda március végén (25. ábra). Proserpinus proserpina L. — Európában terjedőben lévő faj (de Lattin, 1967), nálunk a ritkább szenderek közé tartozik és rendszerint egyesével fordul elő. Kovács (1953, 1956) 8 lelőhelyét említi, később előkerült Bakonybélből (Tallós, 1961), a Drávasíkról (Uherkovich, 1975b) és a fénycsapdák révén 4 újabb helyről. Egyetlen kisvaszari példányát a higanygőzlámpával felszerelt csapda" fogta meg 1973-ban. Endromis versicolor a L. — Kovács 1953-ban még csak 5 lelőhelyéről tudott. Később megtalálták a Zempléni-hegységben (Gyulai P., Gyulai 1., Uherkovich A., Varga Z.), a Bakonyban (Rézbányái, 1973), a nyugati határ néhány pontján (fénycsapdák, valamint Rézbányai, 1974). A Dél-Dunántúl sok pontján került elő a hetvenes években: Gilvánfán, Sellyén, Darányban, Középrigócon, Komlósdon (Uherkovich 1975b, 1976a), Mikében (fénycsapda) ; és újabb nyugat-dunántúli lelőhelyei is vannak: Szalafő, Magyarszombatfa (fénycsapdák), ahol gyakorinak látszik. Feltételezhetjük, hogy a Dél-Dunántúl sok pontján nem nyíren, hanem égeren él, hasonlóan bulgáriai és dél-franciaországi populációihoz. A kisvaszari csapda 1974-ben fogta meg 4 példányát, az előző években ebben az időszakban nem higanygőzlámpával működött (1973ban is normál lámpával kezdte meg működését, csak május elején szerelték át higanygőzlámpára). Tapasztalataim szerint normál fényű égővel csak kivételes esetben gyűjthető, higanygőzlámpával a számára megfelelő helyen nagyobb számban is (26. ábra). A nagylepkefauna ökológiai-állatföldrajzi sajátosságai Magyarország állatföldrajzi felosztását különböző állatcsoportok alapján más-más módon végezték el. A Macrolepidopterák alapján Varga (1964a) hazánk területét 4 fő körzetre osztja. Az ország területének zömét a Pannonicum foglalja el, a Noricum és a Carpathicum igen szűk területre korlátozódik. A Dél-Dunántúl jelentős részét: Zala nagyrészét, Somogyot, Baranya nyugati kétharmadát a Praeillyricum foglalja el. A kisvaszari dombság ennek az állatföldrajzi körzetnek keleti szélén helyezkedik el. Elemezve a nagylepkefaunát, megállapíthatjuk, hogy abban legnagyobb számban euroszibiriai, csekélyebb számban nyugat-palearktikus, alárendelten boreális elterjedési alaptípusú elemek vannak. Boreo-alpin és turáni elemeket nem mutattunk ki. Az egyes elterjedési alaptípusokon belül a legváltozatosabb ökológiai igényű fajok fordulnak elő, csak a nagy szélsőségek hiányzanak (psammophil fajok, illetve fellápi elemek). A következőkben röviden vázolom a nagylepkefauna ökológiai-állatföldrajzi felosztását, követve Varga (1960, 1961, 1962, 1963, 1964a, 1964b, 1971), Rézbányai (1972, 1973, 1974), Kovács (1968), Kaisila (1962), de Lattin (1967) és Uherkovich (1972, 1973, 1975, 1976b, 1977) megállapításait. I. Euroszibiriai — holopalaearktikus (policentrikus) elterjedési alaptípusú fajok A feltöltődési társulások fajainak egy része igen vagilis, s az országban gyakorlatilag mindenütt megvan. Ezek közül a következőket fogta a csapda, viszonylag csekélyebb számban: Rhizedra latosa Thnbg., Archanara sparganii Rsp., A. carmae O., Hering, Apamea ophiogramma Esp., további két arundifil fajt, melyek átmenetet mutatnak a következő csoport fajai felé: Scopula corrivalaria Kretschm., és S. caricaria Reutti (utóbbiakat már jelentősebb példányszámban). A fentieknél nagyobb egyedszámban fordulnak elő a higrofil fajok. Gyakori a Diarsia rubi View. Scopula immutata L., Hydraecia micacea Esp., Orthonama lignata Hbn., Mythimna pudorina Schiff., ezen kívül csekélyebb példányszámban még számos faj. A ligeterdei-láperdei komponensek közül nagyobb mennyiséget a Drepana-íajok érnek el (falcataria L., harpagula Esp., curvatula Bkh.), kisebb mennyiségben a következők fordultak még elő: Celama chlamitulalis Hbn., Pelosia muscerda