Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Hegyi Lóránd: Korniss Dezső: Tücsöklakodalom (Képelemzés)

328 HEGYI LÓRÁND megmutatkozik: a szigorú szimmetria csak az elosztási rendszerben érvényesül, itt is mozgó, dinamikus szimmetriáról lehetne inkább beszélni. A színritmikában több, egymással kapcsolatba hozott összefüggésrendszer teremt egy sajátos mozgó egyensúlyt. A többféle ritmikai rendszer úgy keresztezi, illetve erősíti egymást, hogy a képstruktúra egészében együttesen létrehozott feszültségközpontok, kulminációs pontok (vagy mezők) jöjjenek létre. Például a három fő motívumegység mindegyik ritmikai rendszerben újra jelentkezik, mint mozgásuk gócpontja, illetve a mozgás lekötésének szükségszerű eleme. így a kisebb vagy nagyobb érvényességi körrel rendelkező ritmusrendszerek lényegében — a kép egészét tekintve — éppen felerősítik egymást, illetve közös mozgásrendszerbe épülnek be. Az így felvázolt kompozíció tehát alapvetően horizontális irányítottságú, ez irányulást a felső (háttér) és alsó (előtér) találkozásában sorakozó lények, apró mezei bogarak antropomorf formák kapcsolódása hangsúlyozza; egyben végigvezeti a nézőt a képmező teljes hosszúságában (bejáratja vele a teljes teret — színteret —). Ugyanakkor a kép hármas vertikális felosztása az elsődlegesen jelentkező intenzív főmotívum-csoportokban formálódik meg, a kétirányú hangsúlyozottság teremtette feszültség a mozgás további differenciálásában oldódik fel és mélyül el egy ritmikus, zeneiséget és játékosságot magábafoglaló, groteszk-ironikus, de racionálisan kiegyensúlyozott mozgó harmóniában. Innen a Tücsöklakodalom vitalitása és derűje, de innen a mindig jelenlévő szkeptikus kételkedés kétélű iróniája és a groteszk metamorfózisok megfékezett disszonanciája. A népdal ritmusa, táncoló megszemélyesített lényeinek ál-naiv iróniája és metamorfózisai a kornissi értelmezésen keresztül egy meghatározott vizuális rendszerben nyernek (átformált) konkrét képi jelentést. A kompozíció nem lezár, lehatárol, hanem egy állandóan mozgásban lévő harmóniát teremt. Egy olyan dinamikus egyensúlyrendszert, melyben az egyes elemek egymást feltételező — egymást kizáró vagy megkérdőjelező ritmusának, e motívumok egymáshoz való viszonyának, egymásba való behatolásának és a kép egész rendszerében betöltött meghatározott funkciójuknak megfelelően rendeződnek sajátos és megkapóan teljes organizmussá (konkrét vizuális rendszerré) a magyar népi-tradicionális formakincsből, ezek képi építkezéséből, a mikrovilág anyagából és a magyar népdal ritmusából (és képeinek metaforikus-szimbolikus rétegéből) leszűrt kompozíciós törvények és képi motívumok. Éppen a Tücsöklakodalom gazdag és feltáratlan (látványbeli) mélységei mutatnak rá egyes mellékesnek tűnő, vagy az előző „korszakokban" más vonatkozásban jelentkező probléma sajátos megoldásaira, a kornissi tér, „színtér" teremtés alapvető kérdéseire. Természetesen a színtér mint a vizuális elemek öntörvényű mozgásának, a mű belső, lezárt, különös világának törvényei által meghatározott mozgásnak a tere jelentkezik; (mentes mindenfajta irodalmiságtól, teátrális-epikus felfogástól); Korniss művészetének gazdagsága éppen a vizuális eszközök puritán tisztaságán, korrektségén és differenciált formaépítkezésén alapszik. A korábbi képeken megjelenő groteszk, olykor ijesztő és kegyetlen, máskor játékos és bizarr lények itt megnőnek, antropomorfizálódnak, e különös tér egyenrangú szereplőivé válnak a korábbi architektonikus motívumokkal (az 1932-től készített mikrokozmosz-képek posztkubista-konstruktív geometrizáló architektúrái és tárgyai). Mozgásuk ritmusa — mely a lakodalom állatseregletének táncában derűsen, feloldódva jelentkezik — mély disszonancia kifejezése, mely a kép egészében mégis harmonikus megoldást — ha tetszik, lezárást nyer. így alkot érvényes szintézist a tiszta, precízen lehatárolt, árnyalatlan színfoltokból építkező konstruktív képépítés és a népi formakincs és ritmusképletek, a népdal kollektív-mitikus jelentéseket hordozó ősi törvényrendje, a mikrovilág szürreálisán felnagyított lényeit bizarr és groteszk, nyugtalanító jelentésekkel telítő, az ösztönösségnek és játékosságnak meghatározott funkciót engedő kornissi intellektuális spontaneitás. Mindez a konkrét vizuális rendszer „intellektuális" érzékiségébsn formálódik meg. Ugyanakkor éppen a motívumok sajátos átértelmezése — a művön belül és a kornissi életművön belül is — figyelmeztet olyan képi jelentések kibontására, mely nem teszik egyértelművé a játékosság, az életöröm, a felszabadult vitaiizmus teljes képi jelenlétét. A Tücsöklakodalom a háború befejezése után három évvel keletkezett. A háború rettenetes élménye korántsem tűnt még el a magyar művészet alkotásaiban, sőt, talán éppen az a kis időbeli eltávolodás tette lehetővé a differenciáltabb, többrétegű megközelítését ennek az élménynek, mely a Tücsöklakodalom megszületéséig eltelt. Elég itt utalni Anna Margit Félelem (1947), Halál angyala (1948), Savonarola (1947), Pléhkrisztus (1947) műveire, vagy Szántó Piroska A hold árnyéka (1947), Háború után (1946—47), Félek (1949) műveire, melyekben nem csak a háború élménye jelenik meg — közvetlen érzelmipszichikai reagálás szintjén, hanem egy sokkal öszszetettebb, a háború és a háború utáni csend, a magány, a bizonytalanság (hogy ilyen is lehetett) — furcsa, összetett állapota. Mindez természetesen éppen a háború utáni béke és a fokozódó demokratikus aktivitás felemelő élményével együtt, a boldogság és életöröm nagyszerű érzésével együtt jelentkezik e művekben is,- Korniss képén még hangsúlyosabban. Ugyanakkor Korniss sem tud megszabadulni döbbenetétől, a boldogság rejtett bizonytalanságérzéssel, a felszabadult vitalitás óva-