Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Dénes Zsófia: Réth Alfréd (Források a XX. századi művészet történetéből)

262 DÉNES ZSÓFIA futnak, sziklán és bozóton át, fel, a magasba... Kanári szigetek? Ki tudja. Példátlan színharmónia — szinte zsong hallhatóan a képekről, akkor is, ha nemcsak simán festettek, hanem ragasztott kagyló- vagy kavicstörmelékkel plasztikussá dagadnak. És a színkaréjok, körök és szeletek olyan szerkezettel illeszkednek egymáshoz, mint egy épületé: ez itt a biztos kezű képépítés — festő-alkotta elemekkel — és mögötte, a messze múltban, a kubizmus áll, minden tanításával. A kulcs, amelyre már nincsen szükség. Olyan biztos ez a kompozíció olyan jól temperált skála-mérséklet és ízlés, amit a festő csak francia földön tanulhat meg. Mert itt mindent láthat, ami a szépalkotás remeke. Mindent. Itt történtek olyan gesztusok, mint első Ferencé, aki áthozta Itáliából Leonardo da Vincit. Vagy Napóleoné, aki Ó-Egyiptommal rakodott meg. És így tovább a századokon át. Goya és Delacroix itt folytatta a sort... és ebből á televényből sarjadt ki a tizenkilencedik és a huszadik század forradalmas újfestészete. Álljunk meg, álljunk meg! Jómagam úgy érzem, hogy a nagy evolúcióban ma lankadás állott be. Ma és részben tegnap. De Réth ma álmodja falemezeire a legszebbet, amire első kísérletei éppen csak céloztak. Nagy iskolából került ki, de most egymagában és saját lábán áll. Nem öregedett meg egy percre sem, csak megérett, mint az októberi szőlő. Még nem érte el a dér, csak megszikkadt, és megtelt jó ízzel. Rekedt lettem, miközben mélyen hallgattam és néztem, néztem. Nemcsak a szememmel. Talán minden pórusommal. És most nehezemre esik, hogy megszólaljak. Pedig látom, hogy keresi arcomon a hatást. Valami inkasszót mégis csak szeretne. — Te, aki nem szereted az absztraktot — szólal meg végre ő —, mert mindig az élet kell neked ... — No ide hallgass, Frédi. Ez olyan absztrakt, amit szeretek. Ez nem blöff. Ez nem blabla. Ezt nem csinálták kívülről. Ez nem mástól átvett fazon, ahogy nálunk mondják egyesek. Ez olyan mélyből, homályból fakad fel, amelyről magad se tudsz — és ezért olyan meggyőző. Ez a tiéd. Ezt átveszem, ez jólesik, ennek jó íze van. Öreg fiú, boldog vagyok, hogy így öregedtél meg. Ilyen gyönyörűen. És én hiszem . .. látod, mindezért, neked jövőd is lesz. — Bon! — mosolyog az arca, és vállamra teszi a kezét. Látom, hogy boldog. Nem, nem azért, hogy én mit is mondtam, mert annak az öröme talán csak egy pillanatra szól. De ő belül és mélyen boldog, mert most már mindig is tudja, hogy megtalálta az útját és helyét. Ő nem irigyli Picasso és Chagall mérhetetlen vagyonát. így, ahogy van, ebben az egyszerűségben, ő rendbe tette a maga szénáját. Ő érte repültük át 1966 nyarán a Mont Blanc-t. Hogy elérjük délfrancia birtokán, hegyoldali házában, Nizza és Grasse között. Mert azt írta nekünk karácsony napján és újévi ajándékul kaptuk meg: „Gyertek hat hétre hozzám. Az én vendégeim vagytok, pénztárcám rendelkezésiekre áll." Hogy gazdag ember írta ezt szegény turistának? Ahogy vesszük. Ő művész volt, a nagy festők fajtájából, akinek félszázadon át soha más baja nem volt, csak ahogy ő níondta: „nyomorbaja". Azután egyszerre elérte az elismerés és a pénz. Most már gazdag. Hatvanöt decemberében új műkereskedő szerződtette. Életművéből azt, amit évtizedeken át a festő magának gyűjtött, a Galerie Urban lekötötte, és nagy csekkekben fizeti havonként. Amikor ő, Réth Alfréd aláírta ezt az új szerződést, akkor menesztette hozzánk meghívólevelét. De a szerencse más formában is meglátogatta. Egyszerre csak arra ébredt, hogy az az alpesi hegyoldal, amelyet 1936-ban vásárolt meg potom pénzen, egykori vételáránál százszor többet ér. Vagyis száz új frank lett egy négyzetméter ára. Hát igen. Amikor megvette Tourrettes-sur-Loup felett a hegyoldal három gyümölcsösét és egy karéj erdejét, akkor még nem járt sem autó, sem autóbusz Tourrettes-be, csak csacsifogat. Az a csupa szerpentin, hajtűkanyar sztráda, amely azóta az egész Riviera felett kiépült — az az Alpokba vágott műút — akkor még nem volt sehol. A Grande Corniche, a nagy régi sztráda, lenn kígyózik végig a mediterrán tengerparton; ez az újabb, második számú országút pedig három-négyszáz méter magasban, az ősi városkákat és falvakat Tourrettes-et is derékban keresztezi. Tourrettes négyszáz méternyire fekszik a tenger színe fölött. Réth Alfréd műteremháza gyümölcsöskertje legtetején, hatszáz méternyire. Micsoda kert mimózafákkal és narancs-alléval, fügefaóriásokkal és őszibaracktáblákkal! Mennyi terasz és mennyi lépcső, melyet a Tengeri Alpok sajátos márványába vágtak — és milyen nagy nap volt az, amikor a fasiszta megszállás után a kertben még forrásvízre is bukkantak. Fúrták a földet, fölbuggyant. Frédi lenn várt, a kertje alján, amikor a Nizzába értünk küldött kocsi meghozott bennünket. Sem ő, sem a felesége nem jöhettek elénk a repülőtérig — ezt megértettük a legelső pillanatban, amikor őt megláttuk. A két évvel korábban Párizsban viszontlátott Frédi barátom azóta árnyéka lett önmagának. Hímzett orosz ingében, fehér pantallójában, fekete baszk papucsában és égettsárga Manilakalapjával szinte csontváz emelkedett fel lassan a sziklakőről. Ránéztem, megöleltem, és a vállára hajtottam a fejem, hogy ne lássa arcomat.