Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Dénes Zsófia: Réth Alfréd (Források a XX. századi művészet történetéből)

RÉTH ALFRÉD 261 Waiden — a Der Sturm szerkesztője — felkeresi párizsi műtermében, és berlini kiállításra visz haza képeiből. Réth később kiállít Londonban, utóbbi években Jugoszláviában, majd Varsóban és Krakkóban. A Párizst járt mai fiatalok beszélik, hogy a Musée National d' Art Moderneben Réth milyen reprezentáló művekkel szerepel. Ugyanígy az igényesen gyűjtő Musée de Grenoble-ban is. Sokfelé sokféle cikk foglalkozott életművével. 1955-ben Waldemar George, ismert francia műtörténész külön tanulmányt szentelt Réthnek. (Galerie de Г Institut kiadás.) Tanulmányában magát a festőt is idézi: mit tart a művészetről. „Az a nézetem" — vallja —, „hogy a festészet nem vetélkedést akar a természettel az atmoszféra vagy a pszichológia bevonásával. Hanem azt látja feladatának, hogy kifejezze a térben, miként tükröződnek a dolgok az ember belső világában." Maga Waldemar George pedig ezekkel a szavakkal zárja le tanulmányát: „A kubizmustól, ettől a plasztikus realizmustól — amelyet a vizuális realizmussal állítanak szembe — ő útjába ejtette a bengáli tüzeket, vagyis a színes terjedelmek szivárványát — és eljutott az anyagok szigorú harmóniájáig. Réth minden művében meggyőz kézművesi, költői, jóstehetségű és pontosan kiszámító geniejéről. Teljes művész." 2. Ezerkilencszázharmincháromban még sok más művészpajtásom és barátom élt a Montparnasse-on. Azóta egytől-egyig meghaltak. Ma, 1964-ben csak Réth meg én vagyunk életben. Ő nyolcvanegy lesz, én nemsokára nyolcvan. Régente nem tudtuk egymásról, hány évesek vagyunk. Nem volt fontos. Most számon tartjuk. Úgy látszik, ez a korral jár. Vajon ma, 1964-ben, milyen lehet? — töprengek Párizsban, mielőtt viszontlátom. Legelső napon, hogy visszaérkezett Párizsba a Tengeri Alpok lejtőjén épített műteremházából, rámtelefonál a hotelbe: — Gyertek el hozzánk még ma délelőtt. Vasárnap van, meghívunk ebédre a Coupole-ba. Te nem ismered még az én mostani feleségemet, én nem ismerem a te élettársadat. Gyertek gyorsan, nagyon várunk! Hát ez igen. Ez öröm, ez az őszinte hang. Ez a régi időből maradt hang. Nem változott. Ö az én párizsi Frédi barátom, aki az elsők között lett kubista az ő sajátos módján, majd ő is évoluait, mint minden művész körülötte. Ma, bizony, absztrakt. Műkereskedő tartja szerződésben, hogy csak rajta keresztül adhasson el. Műkereskedőjének Párizsban a Faubourg St. Honorén és a legdivatosabb Riviérafürdőhelyen, St. Tropez-ben van galériája. Párizs város — ebben az évben — hatvanéves párizsi munkássága fordulójára bíborérmével tüntette ki. Hogy Frédi mindezzel együtt magyar-e? Exmagyar, mondja ő. Mert szívvel-lélekkel francia, gyökeret vert a Montparnasse-on. Kíváncsi vagyok, nagyképű-e? Most, hogy beérkezett, és képei itt is, ott is, múzeumokban, örök falakon kaptak helyet. Nem, nem nagyképű. Kedves, közvetlen jófiú. Amikor első percben egymásra néztünk, ő is meghatott. Azután gyorsan megöleljük egymást, hogy ne érzékenyüljünk el. És ő megöleli az én fiatal élettársamat, és én megölelem az ő fiatal feleségét. Francia nő. Arckifejezése jóságos: Nagy, széles mosolya van, sok fehér foga csillog a szájában. Marie-Claire. Illik rá a név. Claire . . . valami derű és fény van rajta. Örülök, hogy Frédinek ilyen a felesége. Mert aki idős, az igazán ne legyen egyedül. És annak a legfontosabb, ki van mellette. A lakása is olyan Frédinek, hogy illik hozzá. A Montparnasse szívében, korszerű-tiszta ház földszintjén van felsővilágítású műterme. Előbb egy kis hall príma rádióval és gramofonnal, rengeteg klaszszikus lemezzel — ő maga Haydn-t szereti a legjobban —, egy kis hálószoba ajtó helyett függönye nyel, és fürdőszoba mindennel. Azután az egyetlen díszterem, amelynek az ő számára értelme van: a műterme. Az én öreg barátom műterme az egyetlen hely, ahová ő tartozik. Egy életen át csak az volt igazi szenvedélye, gondja, bánata és boldog öröme, amit ezekre a falakra összehordott. — Nekem addig semmiről se beszélj, Frédi, amíg nem mutattad meg a képeidet. Már régen nem tudom, hogyan dolgozol. — Bon! — egyezik bele és ketten Marie-Clairerel odamennek a főfalhoz, és a háttal álló nagy, egészen nagy és kisebb falemezeket lassan, egymás után megfordítják. Képei közül sok hiányzik, azokat megvették. De az utóbbi évtizedekből azért mégis maradtak foghíjas, de minden korszakára jellemző sorozatok. Ez itt Provence, ez Svájc, ez Normandia, ez baszkföld a spanyol határról — és amott az a Kanáriszigetek ... Hogy mutatja-e a kép a tájat, a tengert, az eget, a homokot, a kávéházat? A templomtornyot, a felhőt, a jeges csúcsot, az embereket? Nem mutatja: elvont. Absztrakt, vagyis kivonatolja az életet. Elvonatkoztatja a valóságtól. És mégis ennél a jó művésznél még minden kiérezhető elvontsága titkaiból. Még ott lappang az ecset hegyén és az ihlet mélyén az élet, vagyis az élmény. Az még nem oszlott el, mert ott sejted, kitapinthatod. Amit itt mutat, bizonyára a napsütötte kávéház vagy kocsma terasza — az egykori kékinges emberrel és a sárga szalmakalappal — ni, amott pedig a rozsdaszín vitorla, amit kifújt a szél a mediterrán kobaltba — az ott a holdsarló a tenger felett, egy darab a lehozott kozmoszból, és a most felbukkanó táblán játékos játékban függőkertek