Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Dénes Zsófia: Réth Alfréd (Források a XX. századi művészet történetéből)

260 DÉNES ZSÓFIA Fenntartás nélkül vállalta barátjának, például, Henri Rousseau-t és idővel Modiglianit. Emlékszem, hogyan beszélt nekem — milyen irigységmentesen! — egyiknek ilyen, másiknak olyan tehetségéről. Elmondta: barátja, Rousseau azért halt meg, mert régi barátnője fenn lakott a Montmartreon, és ő februári ólmos esőben gyalog jött át tőle éjjel a Montparnasse-ra,- nem volt 25 centimes-ja metró-ra. „Modi"-ról pedig, az egykor szépséges Modi-ról, aki elitta egészségét, elbeszélte, hogy két frank nem maradt a házban halálakor, és a becsületeslelkű fiatalasszony, aki mellette állt, az élettársa, nem bírta el a tragédiát, és kivetette magát az ablakon. Réth arca beszédközben valósággal szürke lett. Jómagam ezt a magyar festőt 1911-ben, Párizsban ismertem meg. Galimbertíék épp akkor Afrikában jártak Matisse-szal, de rámhagyták Réthet, hogy nekem ott művészeti kalauzom legyen. El kell ismernem hálásan, remek vezetőm volt. így kaptam a huszadik század festőforradalmának adatait és megokolásait nem teoretikus esztéta, de gyakorló művész szájából. A dolgok színhelyén és légkörében, ami fontos. Az embernek néha vannak szerencsés évjáratai. Réth akkor huszonhét éves volt. A maga bevallása szerint addig a legtöbbet Cézanne-tól tanulta. Cézanne még élt, amikor ő már kinn dolgozott. Elmondhatatlan, hogy becsülte ezt a mesterét, ellentétben legelső párizsi professzorával, J. E. Blanche-sal, aki Degas és Manet műterméből került ki, és ezért festhette meg Proust és Sztravinszkij arcképét. „Nem tudtam, mit kezdjek tanításával" — panaszolta —, „mert az nekem semmire sem volt jó". Ellenben későbbi éveiben is, ahol csak kiállítottak egy Cézanne-képet, oda elment és sokáig nézte. Vele kilencvenöt Cézanne képet láttam együtt Auguste Pellerin műgyűjtőnél. — Látod, hogy oldotta meg Cézanne a problémát? Milyen keveset vett fel a kompozíciójába? Ö okosan fukar. A tobzódást mindig átengedte másoknak. Legyűrte természetét, mert az alapjában túlforró és szenvedélyes, vagyis pazarló volt — mondta Réth Cézanne-ról. Ilyenformán, vagy másként, de mindig lelkesedett érte. Réth törekvése akkor az volt, hogy az impresszionisták szín- és felületvilágába plasztikát építsen. Mint Cézanne. És alkotóelemeire bontsa fel a formát, mint egyes kubista kortársai. Jól ismerte Picassót és Braque-ot, Lhôte-ot, Léger-t, Delaunay-t, Le Fauconnier-t. Úgy értem: személyesen. De megnézte gondosan azt is, amit kiállítottak, és hol elismerte őket, hol nevetett rajtuk. Talán ő is túlzott néha az én laikus felfogásom szerint. Hanem sohasem vált ízléstelenné vagy afféle (fanyar újító irányban) bestseller-gyártóvá. Ugyanakkor, amikor Párizsban sok volt erre a csábítás. Réth Alfréd lényében, munkája ütemében volt valami, ami engem a régebbi korok nagyszerű, kézműveseire emlékeztetett. Elsősorban: szinte küaszszikus mesterségtudása. Azután pedig : türelme. ' A laasú íúrás-íaragás, megszerkesztés és kivitelezés türelme. Végül az örök munkálkodás — lázálmok, extázisok és kihagyások nélkül* Pedig ő maga, élő mivoltában, nagyon is temperamentumos egyéniség volt. Előttem áll a fiatal piktor: afféle alacsonynövésű, könnyed mozdulatú barcelonai torreádor. Kreol bőr, sűrű és fényes fekete haj, mindentmeglátó sötét szem, borotválkozás után is kékes arc. Finoman mintázott kéz. Ez a portréja. Sohasem láttam depressziósnak. Bátran nézett maga elé olyan napokon is, amikor nem volt egy garasa. „Holnap már lesz" — és humora ott bujkált szemében és száján. A groteszkre külön érzéke volt. A groteszket néha — művész-szemmel — tisztára csak szépnek látta, annyira új és saját fogalmai voltak a szépről. Hogy ezt példázzam-, egyszer elvitt messze kültelken, Belleville munkásnegyedben egy éjjeli mulatóba. Vele lehetett ilyesmire vállalkozni. Őt a legelszántabb micisapkás csirkefogók sem „szagolták" idegennek. Az argot-t jól beszélte már, és az ilyenfajta miliőben otthonos volt. A mulatóban műsort találtunk és még színpadot is. Pappendekli díszlet, papírjelmezek. Minden szegényesen, kültelki módra, ahogy azt a negyed, az utca meghatározta. Valami kínai melodrámát adtak. A „vedette", vagyis a női sztár gömbölyű volt, az arca fonnyadt. Furcsa pagoda ült a fején, többféle pappendekli prizmából ragasztották össze. Harangok csengtek-bongtak rajta. De az volt a „pláne", hogy a színpadra prizmásan esett piros és zöld reflektorfény. Én az egészet cirkuszi-groteszknek láttam. Hanem ő én mellettem egyszerre csak megszólalt. — Milyen szép ez a színpad —• mondta elámultan. — Nem látod? Tisztára kép. Kompozíció! És egy perc múlva ugyanazon a hangon: — Hát bíz' én ide máskor is eljövök. Mert ő nem azt nézte, hogy a sztár, mint nő, öreg-e, vagy fiatal. Formás-e vagy kövér. Hogy a színpad kellékei milyenek. Csak az ragadta meg, az egész hogyan áll össze képpé. Hogy a piros és zöld fények prizmái miként ékelődnek a környezetbe, hogyan bontják fel a formákat, és teremtenek új összhangot. Ez az ő festői jellemzése. Én pedig megtanultam, hogy a szépnek lehetnek egészen szokatlan formái is. * A nem akadémikus kiállításokon Párizsban 1910 óta — a két háború megszakításával —• állandóan szerepelt. 1912-ben, a párizsi kubisták csoportján belül, Budapesten is kiállított. 1913-ban Herwarth