Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Dénes Zsófia: Réth Alfréd (Források a XX. századi művészet történetéből)

FORRÁSOK A XX. SZÁZADI MŰVÉSZETTÖRTÉNETBŐL RÉTH ALFRÉD DÉNES ZSÓFIA Dénes Zsófia a tízes években újságírói, kritikusi pályáján igen közel került a nemzetközi és magyar avantgárdé legfontosabb mozgalmaihoz és egyéniségeihez. A MA kiadásában ő adta közre magyar fordításban Apollinaire A kubista festők című manifesztumár. Értő szemmel figyelte és a magyar közönség télé írásaiban közvetítette a párizsi iskola eredményeit és különösen az ott dolgozó magyar művészek munkáját. Kritikáit közvetlenség, meleg emberi hang, nőies ösztönösség, s mindezekkel együtt biztos kvalitásérzék jellemezte. Festő barátai egy-egy alkotását szeretettél őrizte, majd néhány éve a Janus Pannonius múzeumnak adta át — ilymâdon közkinccsé tett — gyűjteményét. A pécsi modern képtár falain Dénes Zsófia fiatalon meghalt rokonaitól Dénes Valériától és Calimberti Sándortól, a magyar kubizmus jelentős képviselőitől, Farkas Istvántól az expresszív szürrealista stílus egyéni hangú mesterétől és Réth Alfrédtől, az itt közölt emlékezés szereplőjétől láthatunk festményeket. Réth Alfrédról közelmúltban Sik Csaba írt egy tanulmányt Rend és kaland című kötetében (Bp. 1972). Passuth Krisztina Magyar művészek az európai avantgárdéban című könyvében (Bp. 1974) is találunk hosszabb méltatást és több reprodukciót müveiről. Az idős korában is friss lendülettel dolgozó Dénes Zsófia szükségesnék érezte, hogy a Réth Alfrédról szóló visszaemlékezését, mintegy a festményhez tűzött magyarázatul, átnyújtsa múzeumunk részére. Szívesen vállaltuk e szép és fontos művészettörténeti forrásanyag közlését. A szerk. Ö volt az a Párizsban élő magyar festőbarátom, aki velem századunk elején az avantgárdé forradalmát megismertette. Párizsi talaján mutatta be és megérttette velem mibenlétét és céljait. Ő akkor e művészeti forradalom aktív részese volt. Én az évtizedek során itt-ott írtam róla. A festőről és az emberről. Most összefoglalom róla való emlékeimet a Janus Pannonius Múzeum évkönyvének. Post mortem is így mondok neki köszönetet az élménygazdag ajándékért. Réth. Ő maga sohasem írja vagy nevezi így magát. Őr Reth. Az e betűn nincs vessző. Ez a festői szignója. Nem ő,d e a Montparnasse formálta meg így a nevét, hogy a franciák kiejthessék és megjegyezzék. Mióta? 1903-ban utazott először Párizsba. Néhány nyáron át még ezután is hazajött Nagybányára Ferenczyhez, aki tanára volt, s akit nagyra tartott. De csak úgy látogatott haza, hogy végleg és sorsdöntőén Párizsban maradjon. 1903-ban tizenkilenc éves volt. Milyen csodakor volt az a századkezdet Párizsban. A Nabi-k, vagyis a „Próféták", a Fauve-ok, vagyis a „Vadállatok" nagyrészt ott tülekedtek és forrongtak a porondon. Legnagyobb kisugárzása talán Toulouse Lautrecnek volt (aki csak két évvel azelőtt halt meg), és másként, de fokozottabb mértékben Van Gogh-nak, aki tizenhárom éve tette le az ecsetet. Hanem az újak is egymás után jelentkeztek. Picasso, Braque, Modigliani, Juan Gris, Othon Friesz és sok más. Az „újabbak" nagyrésze még fenn lakott a Montmartre-on, mint előttük az impresszionisták. De már ott voltak a „legújabbak" is, akik nem kívánkoztak a Montmartre dombra futó, regényes utcáira, leszálltak a sikátorokból és a lépcső járatos dűlőkről sík földre, „balparti és balpárti" területre, Párizs másik határába, a Montparnassera. Volt ebben valami jelképes. Jelezte, hogy nekik már nem kell a regényes és a hangulatos. Jelezte a leegyszerűsödést és az új utakat. Az éjjeli mulatókkal túlzsúfolt Montmartre hamarosan nem kellett az úttörő művészeknek. De eleinte természetesen még keveredtek az árnyalatok. Picasso, például, még fenn lakott a Montmartre-on, Max Jacob újköltővel egy házban és Apollinaire szomszédságában — amikor Réth 1903ban letelepedett Párizsban. Ez volt az a minden újításra kész és forrongó város, amelybe Réth megérkezett. Ő nem kísérletezett a Montmartre-ral, első műtermét már a Montparnesse-szon bérli. Hatvan év alatt kétszer hurcolkodott. Minden alkalommal csak a szomszédba. Idővel három, Magyarországról kiszakadt jópajtása lett Párizsban: a Galimberti házaspár és Farkas István. De ő nem idegenkedett attól sem, hogy kora jó művészeit ott kirm sorra megismerje. Janus Pannonius Múzeum Evkönyve (1975-76) 20-21, p. 259-265. Pécs (Hungária), 1977.