Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Aknai Tamás: A képző- és építőművészeti szintézis problémája II.

246 AKNAI TAMÁS vá, természetes közegévé ez lesz az emberi életnek. A Bauhaus-esztétikában némiképpen a szcientizmus pozíciójába szorulva ezekkel a tényekkel való szembenézésre serkentve találjuk az alkotás alapanyagaként megjelölve a civilizált világ mesterségesen létrehozott anyagait, a termékeket és az ismétlésre, variációra, kombinálásra épített alakítási szisztémákat. És ezen a ponton kell rámutatnunk arra az útra, melyen az imaginárius szféra korábban megidézett azonossága mellett az építészet útját is jelentette, s jelenti mindmáig. A szintézis lehetőségének egy újszerű, felfogása tehát ott válik lehetővé, ahol a hagyományos képzőművészeti műfajok egyként szembenézhettek a „technika és felfedezés századának" adottságaival, vívmányaival és feladataival. Az ideologikus prekoncepciók érvényesülése közben ez az irányultság jellemző módosulásokon ment át, s mert az építészet szociális meghatározottságával egyetlen társadalom sem számolhat le, olykor politikai kérdésként tartalmazza a társművészetekkel való kapcsolatot. Az egységnek a társadalmi és művelődéspolitikai felfogása éppúgy jellemzően korszakmeghatározó lehet, mint az ennek ellentétje. A kérdés globális megvilágítására irányuló módszertani kísérlet eleve fiaskóval fenyeget, ha a két világrendszerben kezdeteiktől meglévő értékcentrizmust keressük, s a használati, valamint csereértéken alapuló gazdasági-ideológiai különbségeket figyelmen kívül hagyjuk.

36 Ezért tehát az alkalmazott módszerekben, legyen szó az „egység" urbanisztikai szempontú, vagy szociológiai, esetleg pszichológiai szempontú elemzéséről, a háttérben mindig aktív történelmi és politikai motivációkat kell keresnünk. Mert általában igaz lehet, hogy a modern építészeti gondolat úttörői műveiket egy beépített építészeti környezetbe ültették, vagy éppen alkalmas „senki földjére", de az új építészet legújabb teljesítményei összetettebb, állandó fejlődésben lévő erőteljesen technicizált környezetbe kell, hogy beilleszkedjenek, a modern építészet „sokszerűségének" funkcionális értelmű feladatát jelenti ez. Ezen a téren pedig alapvető igazgatási-szervezési, politikai feladatok különbözőségére kelT utalni, melyek nyilván másként és másként helyezik el rendszerükben a társművészetekkel való kapcsolat követelményeit. A szociológiai aspektusokban is számos különbségre utalhatunk. A „pionírok" még számos tekintetbe veendő statisztikai szociológiai „realitással" nem rendelkeztek, csupán megérzésekkel. Az építészeti tervekhez mellékelt idealizáló karakterű kommentárok irrelevánsak maradtak. De ma is számtalan, az építészeten keresztül nem kielégített megállapítása van 36 Hermann István: A mai kultúra problémái. 1974. 286. 1. a szociológiai kritikának, nemcsak egy „társadalmi-szociológiai", hanem az életszínvonal szociológiai módszerekkel feltárható tartalmát illetően "is. Es ami a szociológiai módszerekkel hozzáférhető eredményeket illeti, szorosan ide tartozik az, amit a platonikus idealista új építészet nem részletezett a percepció alternatívájaként; az ugyanis, hogy például a neoplaszticista arányrendszereket az emberi szem és intellektus miért nem volt képes szimbolikus „olvasattal" ellátni. Szociológiailag ez azt a kérdést veti fel, hogy a közönség miért nem képes az új formálásnak értelmet és jelentést adni, esztétikailag ezeknek a jelentéseknek releváns magyarázatot találni.

37 És itt azoknak a kérdéseknek a feltevését ismételjük meg, mellyel Barbara Hepworth befejezte Giedîonnàk írt levelét; a kor-személyiség-művészet releváns összefüggéseinek kutatása közben. Georg Símmel 1903-ban megjelent könyvében, a „Nagyváros és a szellemi élet" címűben az urbanizálódó viszonyok, a „nagyvárosi életforma" (lásd. MoholyNagy: Egy nagyváros szimfóniája, stb.) kihatásait vizsgálja az egyszeri személyiségre, az individuum megváltozott készségeire és beidegzettségeire, konvencióinak hátterére.

38 III. Az építészetet pszichikailag-dekoratívan kiegészítő, az építészeti fejlődés követelményeinek alárendelődő társművészeti teljesítmények, — nyugati szóhasználat szerint: integrációk — mögött is ugyanazok az elvi és esztétikai indítékok húzódnak meg, mint a funkcionális reprezentáció betöltésének igényével megalkotott együttesek mögött. Az építészet és tárművészetek összekapcsolódási esélyeinek egyik oldalán egy művészettörténeti periódus fejlődésének, műfajok, stiláris tendenciák egymásreépülésének szerves, organikus megjelenése, a szoborként kezelt épület, a fénynyél „fény- és szín-freskóként" ható üveghomlokzat, a „nyitott mű", a gépszerű multiplika van, a másikon az autonom műfajú, de építészethez és építészeti alakításhoz kapcsolódó, esetleg városépítészeti léptékben is meghatározó művek sora, melynek fedezeteként az állami mecenatúra, és a képzőművészeti beruházások törvényekkel szabályozott rendszere össztársadalmi erőfeszítéseket tesz a továbblépésre. Ennek alapja pedig a történelmileg-technikai37 Lucius Burghardt bevezetése Ch. NorbergSchultz: Logik der Baukunst с. könyvéhez. 1967. 5. 1. 33 G. Símmel: Die Grossstädte und das Geistesleben. (Klassik der Soziologie. Wright Mills szerk.) 1966. 281. 1., de ide különösen a cikk másik változata a Die Gross-städter und das Geistesleben. 1902. vonatkozik. Die Gross-stadt. Jahrbuch der Gehe-Sti.ftung. IX. köt. 1903. Dresden. 185—206. 1.