Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21 (1975-76) (Pécs, 1977)

Néprajztudomány - L. Imre Mária: Adatok a mecseknádasd–óbányai fazekassághoz I.

A MECSEKNÁDASD-ÖBÁNYAI FAZEKASSÁG I. 187 vezmény a céhes kötelékbe nem tartozó nádasdi fazekasokra is vonatkozott. Később, a századfordulótól fizetni kellett a nyersanyagért. Hidas és Nádasd esetében eltérő módon. Hidas a II. vh-ig közbirtokos község volt. Eszerint az agyagbánya mint a község haszonvétele szerepelt, jövedelmét a közbirtokosság tagjai között osztották el. A községtől Hágen Ádám kocsmáros bérelte az agyagbányát. Az ő megbízottja kocsinként szedte be a járandóságot. Az összegben előre, mindig egy évre szólóan állapodtak meg. A fizetségre vonatkozóan eltérő adatokhoz jutottunk. Az óbányaiak pl. Friedsam Fülöp 4—5 P-t, Teimel Imre 2 P-t, Keszler György 10 P-t, Kovács János 5 P-t fizetett. A nádasdi Packer Ádám 4 P-t, Kolbert József 6 P-t fizetett, így átlagban б—8 P-be került a kocsinkénti agyagmennyiség. Nádasdon, — lévén püspöki birtok — az agyagért járó összeget a fazekasok megbízottja fizette be havonta a jószágigazgatónak. Ez az agyag 1—2 P-vel olcsób volt. Váraljai fehérföldet kezdetben mindenki ingyen vihetett. Később 1 „osztmak" Weisser de farbe kb. 6—7 P-be került.

18 Az agyagot rendszerint száraz időben kéthavonta termelték ki. Nagyobb szállítmányért kocsival mentek. Igavonó állattal nem mindenki rendelkezett. Ezért általában helybeli fuvarost bíztak meg az agyagszállítással. A századfordulótól fuvarozást csak három család vállalt Óbányán. Hauer János kocsmáros, Tichy György malmos és özv. Konstanzer Ferencné strandtulajdonos. A szállítás tehenes ill. lovaskocsival történt. Jobban szerették a lovaskocsit, mert míg a tehenesre V2 ni

3 nyersanyag fért el, addig 1 m

3-t tudtak lovaskocsival szállítani. Ezeket az agyagszállító kocsikat Erdwagen-nék mondták, bár homok, kőszállításra és egyébre is használták. A bérlemény díját a távolság és az ott tartózkodási idő szabta meg. Mivel a nádasdi és hidasi bánya környékét legelőnek is használták az agyakitermelés itt nagy körültekintést igényelt. Bontás után a bányát mindig betemették. A művelethez 2—3 ember kellett. Az egyik ásott, a másik kis teknőben (Műidre) feladta az agyagot a fazekasnak, aki a kocsihoz vitte. Teknő helyett később 15—20 kilót befogadó vesszőkosarat használták. Ezt Erdekorb-пак nevezték. A kitermeléshez kb. 50—60 cm-es nyéllel ellátott vermelőt (Kruwehacke), ásót (Stechschaufel), kapát (Hacke) és lapátot (Schaufel) használtak. Hidason 2—3 m mélyre, ferdén kellett ásni, hogy elérjék a tálíöldet (Schüsselerde). Ez az ásási mód veszélyes volt, mert a hidasi agyag azonnal levált. Még az I. világháború előtt Ébert Mihályra és Schiffler Jánosra rácsúszott az agyag, Ébert nyomorék lett. Ez időtől fogadott csősz ellenőrizte a kitermelést. Mivel a nádasdi agyag mélyen, a sörétes (Schrot18 Adatközlők alapján. lehm) felszín alatti rétegződött, kútszerű függőleges mélyedést (Eingang) ástak. Ez 4 m mély és 1—2 m szélességű volt, lefelé egyik oldalán lépcsővel. Ebből a mélyedésből 2—3—4 irányban 1 m hosszúságban 80 cm magasságban kis folyosókat pincéket (Keller) vájtak kapával. A szomszédos pincéket ún, kúpos pillér (Feiler) választotta el egymástól. Ez támasztóként védte a pincéket az összerogyástól. A fazekas ezek bejárata előtt kis széken ülve vájta ki az agyagot.

19 A beszállított agyagot az udvaron tárolták. A jelenleg Óbányán dolgozó két fazekas, Teimel István?® és Keszler Antal, valamint a II. világháború előtt még korongozó adatközlőim már csak emlékezetből tudták felidézni az agyagiszapolás (Erdeschlämm) és az agyagtaposás (Erdetreten) műveletét. Az agyagelőkészítés a XVIII. század óta ismert nádasd—óbányai német fazekasság körében egyértelműen csak kézi előkészítést jelentett.

21 A fentiekben már említett, Gyulajról — régi magyar fazekas családból — német famíliába nősült Kovács József és fia viszont hazulról ismerte és Óbányán is alkalmazta a taposás műveletét. Szárítás (trocknen) után régen a nádasdi agyagot mindig iszapolták.

22 Egy 200 l-es hordót (Fass) 3

Д részig hideg vízzel megtöltötték s 4—5 kosárra való agyagot beletettek. Miután kellően elegyedett, finom lyukú rézszitán átszűrték (seichen) másik hordóba, majd egy 2x2 m-es, 40 cm magas deszkával elrekesztett árokba merték.

23 Ez az iszapoló lejtős udvarrészen állt, így a deszkák között elszivárgott a víz, s kb. 25 cm magas agyagréteg maradt az árokban. Az iszapoló nagysága itt is a felhasználni kívánt agyag mennyiségétől függött.

24 Az egy évre való nyersanyagot rendszerint nyáron, egy alkalommal iszapolták. A fennmaradó agyag száradása után néha kétszer-háromszor megismételték a műveletet, mert különben mészkőszemek maradtak benne, mely az égetéskor kipattogzott. Óbánya egyutcás települése a szalagtelkes elrendezés érdekes formája. Az út egyik oldalán a lakóház és műhely, másik oldalán, szemben a házzal a konyhakert, végében ólak, az égetőkemence és az iszapoló található. így a fazekasok (Kovács, Friedsam, Ébert, Müller stb.) talicskával tolták át az iszapolt agyagot a műhelyhez. A falun átfolyó 19 A legutóbbi időkig így bányászták ki az agyagot. 20 Teimel István 1973-ban lett a népművészet mestere (róla és az óbányai fazekasságról Andrásialvy népszerűsítő írása — 1973: 101—103). 21 Adatközlők egybehangzó véleménye. 22 Vö. Kresz M. 1960:302, 303. 23 Kovács János és Friedsam János iszapoló gödre még az 50-es évek elején megvolt. 24 /. István E. 1964:105. Vö. Knézy J. 1972:268, 281., valamint Sarosácz Gy. 1972:21.