Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 19 (1974) (Pécs, 1977)

Természettudományok - Boros, István: A baranyai faunakutatás rövid története és annak eddigi eredményei

92 BOROS ISTVÄN mondhatatlan bőségben tenyésznek, hogy árvizek után, a víz a mederbe visszafolyván, a halak töméntelen száma a parton marad, hol azután a levegőt megfertőzve, gyakran különféle ragályos kórokat okoznak."

5 Ami éppenséggel nem is lehetett túlzás! Mert valahány nyugat-európai utazó keresi fel, Baranyát is érintve, a világ előtt az akkortájt még ismeretlen, „terra incognita" számba menő Magyarországot, mind megemlíti ezt a vadakban való bőséget. — Brown Eduard (1643—1708), "angol orvos, aki 1669—70-es években utazott a Duna mentén, Mohács és Szekcső érintésével a Balkán-államokba, minden valószínűség szerint a Duna ezen szakaszának ártéri, ill. galériaerdeire célozva írta, 'hogy „szarvas, dámgim, valamint mindenféle szárnyas vad, ú.n. fogoly, fácán, nagybőségben fordul elő". Nem teljesen kizárt, hogy azok a „nagyhasú és rövid lovak", melyeket mint írja, Bátaszék környékén, tehát közelünkben látott, s amelyek, mint hozzáteszi, „igen könnyedén nyargalnak" — esetleg a lovaink ősei közé sorolt, s csak a múlt század 70-es éveiben kipusztult vadló, az ukrajnai sztyeppékról hozzánk keveredett, vagy talán nálunk is esetleg az időkben még fennmaradt tarpán háziasított képviselői voltak.

6 Még Evlia Cselebi (1611—1682 körül) is, a Pécscsel és Baranyával kapcsolatban sokszor emlegetett török utazó, aki 1660—1664-ig terjedő időkben járta be az ország nagy területeit s természeti jelenségek megfigyelésével általában nem törődött, Eszék felől, a Duna—Dráva szögleten keresztül Dárdát — Baranyavárt és a kopácsi-tavat érintve — mely utóbbi nála a Karasica lápjaként szerepelt — kénytelen volt tudomásul venni, hogy e területnek „ízletes és kövér halai vannak".

7 Pécsett és környékén — bár sok mindenre kiterjedt figyelme — állatokkal vonatkozásban csak annyit említ, hogy „hetven helyen van sétahelye, melyek tulipánokkal és madarakkal vannak tele". Egy másik, Magyarországon keresztül, ugyancsak a Duna mentén 1717-Bén Törökországba utazó diplomata-feleség: Wortley-né, szül. Montagu Mária (1690—1762), aki levelekben örökítette meg úti élményeit

8 és Mohácson is megfordult, XXIII-ik levelében többek között ezeket írja: „ ... élelmiszerekben, különösen vaddisznó és egyéb vadhúsban sehol sem szenvedtünk hiányt. A Magyarországban lakó kevés nép, elég jól él, pénzük ugyan nincs, de az erdők és mezők bőségesen szolgáltatják az eleséget." S megemlíti még, hogy innen, az úton Eszékig, az „erdők a bennük tanyázó farkasok miatt szerfölött veszélyesek voltak, mindazonáltal teljes épségben megérkeztünk". Mindezeket a feljegyzéseket tartalmazó írások, mint legrégebbiek, megyénk állatvilágának megismerése szempontjából még nem tekinthetők tudományos szellemben írt forrásműveknek. A hazai zoológia története azonban — de a zoológia története világviszonylatban is — kezdeteiben csak ezekhez hasonló alkalmi megfigyelések adataiból meríti anyagát, s így a tudományosság kritériumait tulajdonképpen a legtöbb esetben — csupán néhány klasszikus ókori szerző, Anaximander (611—546), Anaxagoras (500—428), Empedokles (490—430), Aristoteles (384—322) munkájának kivételével, még nem ütik meg. Ezt a fokot akkor érik el, midőn az antik világ tudományos szemléletének újjáéledésével, a XIV— XVI. századokban, és a világ minden részéből Európába kerülő ismeretlen állatfajok tömegeivel felkeltett érdeklődés során, az állatok megfigyelése és tanulmányozása, az ősidők óta fennálló gyakorlati célokon: állattenyésztésen, vadászaton, halászaton, orvosláson, vagy vallásos kultuszokon túl — már tervszerűen, az állatért magáért megy végbe, és velük kapcsolatban tapasztalati tények megállapítására és kivizsgálására törekszik. Evvel kezdődik lényegében — a zoológia számára meglehetősen későn — egy több mint 1000 éves steril-korszak után, az az idő, melytől kezdve egyre nagyobb számban jelennek meg figyelemre méltó és a tudományszak különböző területein, azok történeti kutatása tekintetében ma is említésre érdemes munkák. Egyik ezek közül, az 1726-ban 6 nagy, többkilós fólió kötetekben, merített papíron (3—4. és 5—6. kötetek egybekötve) Amsterdamban és Hágában latin nyelven megjelent: Danubius PannonicoMysicus etc. című munka, kora könyvnyomtatási művészetének remeke — különösen említésre méltó. Szerzője egy olasz gróf, hadvezér és természetbúvár: Marsigli Aloisius, Ferdinandus (1658—1730) valamennyi nagy európai tudóstársaság (párisi, londoni, ect.) tagja, az általa 1696— 1697-ben bejárt területeket: a magyarországi és az észak-balkáni Duna vonalát, a baranyai szakaszon is, nemcsak felméri és lerajzolja, ill. térképezi, hanem az akkori tudományosság nívóját jóval meghaladóan egy hatalmas Duna-monográfiát ír, mely a Dunának és környékének viszonyain kívül, úgyszólván az egész Duna és Tisza menti, tehát közép-európai flórát és faunát is ismerteti. A IV. kötetben a halakat, az V.-ben a madarakat, a Vl.-ban a négylábúakat és rovarokat írja le és mutatja be olyan, egész táblákat kitöltő s kifogástalan — a halakat kiváltképpen sikerült — ábrázolásban, ill. rézmetszetekben, hogy valamennyi állat fajilag az első pillantásra felismerhető. Ez, a magyar faunakutatás története szempontjából még általában is csak alig méltatott, önálló kutatásokon és megfigyeléseken alapuló munkaß nemcsak abban a vonatkozásban figyelemre mél-