Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 19 (1974) (Pécs, 1977)

Művészettörténet - Hárs, Éva: Gádor István művei a Janus Pannonius Múzeumban. Gyűjteményismertetés

290 HÁRS ÉVA Gádor István alkotásaival, műtermében. 1972. csaknem kizárólag az új stílus formavilágában dolgozott. Vázák, figurák, épületdíszítő kerámiák számtalan változata készült, a szecessziós forma és díszítés sajátos jegyeit hordozva. Gádor 1914-ben, a Műcsarnok kiállításán szerepelt először „Lány szőlőfürttel" című kerámiaszobrával. Bizonyára nem voltak ismeretlenek előtte a Zsolпа

У gyár művészeinek akkori eredményei. Az ő törekvései azonban más irányba fordultak. 1920-ban, a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált és a Wiener Werkstätte tagjaihoz csatlakozott. Itt készült mázas kerámiái (A Föld, Táncosnő, Kék néger: 3, 5, 6 képek) szorosan kapcsolódnak e műhely második periódusának munkásságához, Berthold Löffler, Michael Powolny, Vally Wieselthier, Gudrun Baudisch kerámiafiguráinak formavilágához. Ezek a művek már nem a századelej i szecesszió szellemiségét hordozzák, hanem sokkal inkább a keleti porcelán és a primitív népek plasztikáinak hatását. Gádor itt, a Wiener Werkstätte műhelyében vált valójában szobrászból keramikussá. Itt érzékelte azokat a sajátosságokat, amelyek a plasztikai formálásnak a kerámia anyagához kötött törvényszerűségei s amelyek a bronz, vagy márvány szigorúságával szemben a kerámia szobor játékosságát biztosítják. A játékos igényű, díszítő kerámia műfajában Gádor István mégis hamarosan szigorúbb elveket vallott. A húszas években készült kisplasztikáiban mintha a kubista térképzés hatását látnánk érvényesülni. A múzeumi gyűjteményben lévő Zöld térplasztika, Barna térplasztika, Tornászok, Térplasztika — kis család (7—10. sz. képek) a hasáb, háromszög, négyszög, kúp mértani képleteire építettek és zárt, szigorú rendet képviselnek. Ugyanakkor a kerámia mesterségéből fakadó kézműves egyszerűséget, s ezzel együtt járó játékosságot is hordozzák. A térplasztikák ,,tömegét", alkotó elemeit a művész a képlékeny agyagból úgy formálta, mint a gyermek a puha gyurmát: pálcikákat, gömböket sodort, kerekített s ezekből „építette" fel plasztikáit. Nem ügyelt a sodrott anyag egyenletességére, a felület simaságára — épp ezért érezzük benne az alkotó kéz mozdulatát, a formaalakítás természetességét. Mindez persze annak is köszönhető, hogy Gádort nem kötötték a sorozatgyártás formai szabályai, miként a gyárakban munkálkodó, alkotóművészeket. Figurái, térplasztikái egyszeri megformálásra születtek, s még a több példányban önthető bronz szobornál is egyedibb alkotások. Gádor Istvánt talán éppen ez az „egyszeri", a többé pontosan ugyanúgy meg nem ismételhető alkotói folyamat késztette arra, hogy műveiben mindig — egész élete során — megújuljon, hogy mindig előbbre lépve, a legújabb, s leghaladóbbnak felismert törekvések részesévé váljon. Egyidejűleg pontosan az új felismerése késztette arra, hogy alkotásaiban mindig kora művészi atmoszféráját tükrözze. A gyári, sorozatban készült nipp-figurák mellett üdítően hatott Gádor István 1920—22-ben készült állat-sorozata. (11—13. sz. képek). Ezeken a kis kerámia szobrokon is ugyanazt a szigorú szerkesztést, „épített" rendet látjuk, mint a fentebb leírt térplasztikákon. Gádor játéknak szánta őket, megformálásuk már lehetővé tette volna a sorozatgyártást. Tanítványai közül néhányan ma jutottak el oda, hogy mesterük példáján okulva, a gyári termelés tömegigényét hasonló szellemű alkotásokkal frissítsék fel. Ezekben a figurákban Gádor kiváló érzékkel összegezte az őskori agyagszobrocskák naiv bájának hagyományát a modern plasztikai szemlélet tértömeg-arány igényével. Figyeljük meg, hogy az egyszerű formák tömegének alakításával a térből milyen tiszta képletű és milyen szép negatív formákat emel ki, amelyek így felfokozzák a figurák téri, plasztikai érzékelését. Nem a figurára „rátett", vagy felületében „mintázott" plasztikai díszítés módszerével élt tehát, hanem arra törekedett, hogy a mű belső tartalma a lehető legegyszerűbb és legközvetlenebb formákban jusson érvényre. S az, hogy Gádor e szobrocskáinál