Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)
Természettudomány - Uherkovich, Á.: Adatok Baranya nagylepkefaunájának ismeretéhez IV. A Villányi hegység nappali lepkéi
34 UHERKOVICH ÁKOS gyakori faj, viszont néhány faj e területnek különleges színt ad: Lampides boeticus L. Egyetlen példányát Siklós felett, Colutea arborescens cserjékkel borított déli lejtőn fogtam, egy további példányát pedig észleltem, de megfogni nem tudtam (1966. IX. 25). A vonatkozó hazai irodalom (Kovács, 1953, 1956; Szabó, 1956; Gozmány, 1968) szerint csak 2—3 lelőhelye van hazánkban, ezek az adatok is régiek. Hazai eredetű példány a nagy gyűjteményekben is alig van, Szabó (1956) szerint csak 2 ismeretes. Nálunk nem tenyészik, csak alkalomszerűen vándorol be (Vojnits, 1966), ez magyarázza rendkívüli ritkaságát. Jolana jolas O. A hazai faunisztikai irodalom (1. fentebb) kevés lelőhelyét említi. Fő tápnövénye a Colutea arborescens (Uhrik—Mészáros, 1948; Forster—Wohlfahrt, 1955; Szabó, 1956). Eddigi megfigyeléseim szerint Baranyában a számára alkalmas helyeken gyakori. Máriagyűd felett rendszeresen fogható, több példányát láttam Siklós felett is. A Mecsek több pontján is — de mindig a meleg, délies lejtőkön, Colutea bokrok közelében — gyűjtöttem. A Villányi-hegységben májusban csak kedvezően meleg években jelenik meg (pl. 1968-ban) ; fő rajzási ideje átlagosan június közepére esik. Július közepén már csak elvétve látható egy-egy nagyon kopott példánya. A gyűjtési adatok alapján feltétlenül egynemzedékes. Everes decolorata Stgr. Mivel faji önállósága nem régóta ismert (Szabó, 1956), csak kevés lelőhelyét tartják számon. A Villányi-hegységben 5 példányát gyűjtöttem. A Mecsek és a Középhegység hasonló adottságú területein sem ritka. A mészkőhöz ragaszkodik. Limenitis reducta Stgr. A hazai irodalom csak baranyai lelőhelyeit említi (Gozmány, 1968), de van adatunk soproni előfordulására is (leg. et. coll. Nattán). Ismeretes a bécsi medence déli pereméről is (Sterzl, 1967). Az egész Villányi-hegységben fogható. Itt elsősorban az erdőszegélyeket, cserjés helyeket és irtásokat kedveli. A száraz területekhez nem ragaszkodik annyira, mint az előző fajok. 3. A nappali lepkék ökológiai spektruma Bármely terület lepketársulására (és bármelyik rész-zoocönózisára) jellemző az azt alkotó fajok ökológiai megoszlása. Varga Zoltán (1964) szerint fontos, hogy ne önmagában vizsgáljuk az ökológiai hovatartozást, hanem kétlépéses hierarchiában: az egyes ökológiai igény-fokozatokat mindig a fő elterjedési alaptípusokon belül jelöljük ki. E módszer pontosabban mutatja be az illető cönózis történeti kialakulását és biogeográfiai kapcsolatait. Ilyen kétlépcsős állatföldrajzi-ökológiai beosztást korábban már alkalmaztam (Uherkovich, 1974). E beosztást, melyhez több, állatföldrajzi és ökológiai adatot tartalmazó munkát használtam fel (Bergmann, 1952; Forster— Wohlfahrt, 1955; Varga, 1960, 1961, 1964, 1971; Hruby, 1964; Gozmány, 1968), kiegészítettem és egyes részleteiben kissé módosítottam. A Villányi-hegységben eddig kimutatott nappali lepkék a következő állatföldrajzi-ökológiai csoportokba tartoznak: I. Policentrikus palaearktikus — holarktikus elterjedésű fajok. Valamennyi ide tartozó faj igen nagy területen terjedt el. Areájuk magába foglalja a Palaearktikum nagyobb részét, egyes fajoknál átnyúlik az elterjedési terület Észak-Amerikába is (holarktikus fajok, pl. Hesperia comma L., Pieris rapae L., Lycaena phlaeas L.). Többségük vagilis faj, némelyikük igen nagy távolságra elvándorolhat (Vojnits, 1966; Mikkola, 1967). Ökológiai tűréshatáruk igen széles. Az elterjedési típuson belül, ökológiai igényük szerint, 3 csoportjukat különböztetem meg: a) hypereuryök fajok (jelölése: A-he) Rendszerint polifág fajok, melyek hazánkban szinte valamennyi társulásban megtalálják életfeltételeiket. Több fajuk kultúrbiocönózisokban is gyakori. Nagyobb részük 2—3 nemzedékes. A Villányi-hegységben a következők élnek e csoportból :
