Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Néprajztudomány - Sáfrány, Zsuzsa: A Janus Pannonius Múzeum gyufatartói

206 SÁFRÁNY ZSUZSA szet hanyatlásával végződött.

4 A pásztorművészet önálló népi díszítőművészeti ággá alakult, mivel a díszített tárgyak a pásztorélet tartozékai, a tárgyak alapanyagát a pásztorok közvetlen környezete adta, s a díszítmények forrásául is főképp a pásztorélet sok-sok képe, a pásztorok gondolkodás- és látásmódja szolgált.

5 Elsősorban olyan tárgyakat, eszközöket faragtak és díszítettek, amelyekre a mindennapi életben szükségük volt.

6 A pásztor maga készítette tárgyai általában kis méretűek; amit magának készített, rendszerint magával is hordozta: zsebében, szűre bekötött, befénekelt ujjában, tarisznyájában, kezében vagy vállára vetve. Apró zsebbeli tárgyat leggyakrabban kecskerágító, — éger- és jávorfából készítettek, de juhar-, körte-, szilvafából, sőt csontból és szaruból is készült.

7 Ilyen „zsebbeli" tárgy a gyufatartó. 1833—35 között terjedt el a foszforos gyufa, amelyet a debreceni születésű Irinyi János talált fel. Az idősebb pásztorok emlékezete szerint a foszforos gyufa tulajdonsága (a véletlen belobbanás) késztette őket arra, hogy eszközkészletüket a gyufatartóval egészítsék ki.

8 A gyufa neve vidékenként változott. Sopron megyében, Somogyben, Veszprém megyében, Esztergom vidékén és Erdélyben g y ú j t ó . Vas megyében, az Őségben g y ó j t ú a népies neve. Hatod, Háromszék megyében (Erdély) — gyufa. Nyitra megyében с z i г к a (sirka). Tatrangi csángók : к e t r á n . A Dráva mellékén, Baranyában, Szlavóniában ugyancsak gyújt ónak nevezték.

9 Masinának is titulálják. A Malonyay-sorozat köteteiben is így találkozunk vele. 4 A pásztorművészet díszítőtechnikáínak kronológiai sorrendjéről folytatott vita még nem zárult le ... (lásd MÁNDOKI 1963: 274., 10. jegyzet) 5 Ez az önállóság nem zárta ki azt, hogy a pásztorok más forrásból is merítsenek. Ilyen a földművelő parasztság és a kisiparosság népművészete is, amelyből az egyes elemek átvétele a pásztori hagyományoknak és ízlésnek megfelelően átformálva történt. 6 pl.: bot, ostornyél, juhászkampó, ivócsanak, kobak, sótartó, borotvatartó, tükrös, gyufatartó, valamint a házi használatra és ajándéknak szánt képkeret, doboz, szék, mángorló stb. 7 Sokat számított az anyag (szaru, fa) színe is. „Spanyolozáshoz, karcoláshoz világos színű fát választottak, mint a fehér színű juharfa, a sárgás színű kecskerágító, esetleg a kissé sötétebb színű berekfát (éger). Domború faragás sötét, piros vagy barna, tehát a »maga színében szép« fán mutatott a legjobban. Ezért leginkább a szilva-, vadkörte-, dió- és vadrózsafát használták a domború faragások készítésekor." [KNÉZY (1967) :11] 8 „A foszforos gyufa ugyanis könnyen meggyulladt, ha pl. a pásztor ráfeküdt a papírvékony csomagocskában tartott gyufaszálakra és azoknak foszforos végei egymáshoz dörzsölődtek." (MANGA 1972: 46.) 9 HERMAN 1914: 213., 215., SZINNYEI 1893—1896: 761. A gyújtó- vagy masinatartó készítése: ,,a pásztor, ennek a helyes kis holminak rendszerint téglaalakú falapot szab ki, hogy kényelmesen beleférjen a mellényzsebbe vagy a tarisznya kis zsebébe. A falap belsejét azután kis fűrésszel úgy fűrészeli ki, hogy három nyílás legyen rajta. Aki nem kerüli a szapora munkát s aki azt szereti, hogy sok szeget kelljen használni, s aki azt akarja, hogy a gyújtó tartója minél erősebb, tartósabb legyen: az bizsókjával a fadarabot hoszszúságában keresztül vési úgy, hogy annak csak az alsó és felső végén lesz nyílás, az oldalán nem. Ide tehát az oldalrészt nem kell külön darabból beerősíteni. A gyújtótartónak tehát két vagy három oldalát kell megkészíteni; a két oldalrészt csappal szilárdan beerősítik vagy beleragasztják. E célra oltott meszet és túrót kevernek össze. Ez sokkal tartósabb ragasztószer, mint az asztalosenyv. Se víz, se a meleg nem árt neki. A harmadik oldalrész természetesen nem lehet szilárd, mert a gyújtót valahol ki kell venni, s ezért a gyújtótartó tetejét is ki kell nyitni. A tartót tehát úgy kell megszerkeszteni, hogy a teteje magától ki ne nyíljék, csak egy kis erőszakra. Ezért a tartó belsejébe egy rugót tesznek. A födél kinyitásához bizonyos erőt kell kifejteni, hogy a szilárd farugó jelentékeny ellenállását legyőzze. Becsukás közben a födelet a rugó erősen lecsapja, az a tartó oldalára ütődik, s ilyenkor élénk pattanó hangot ad. Ezért a födelet paííaníónak is nevezik. Leggyakoribb az egypattantós gyújtótartó. Vannak azonban nagy számmal olyanok is, hogy mind a két végén van pattantó, tehát a gyújtót a tartó mindkét végén kivehetjük. Vannak olyan tartók is, amelyekben külön rugó nincs, mert a pattantó magát a tartó oldalát tolja vissza; az oldalnak azzal adják meg a rugalmasságát, hogy középen a tartó két oldalához szegezik szilárdan. Ha tehát a pattantót felemeljük, ez az oldalnak felső felét nyomja ki. Az ilyen gyújtótartó szerkezete azonos a rugós zsebkésével."

10 A faragott gyufaskatulya készítése megismertette a pásztort a dörzspapírral („smirgli") is, amelyet a gyújtó meggyújtására ragasztott a gyufaskatulya egyik oldalára. Korábban a tartók egyik oldalát recésre, „redesre" faragták, s azon gyújtották meg a masinát. Némelyik pásztor ide kis kilyuggatott bádoglemezt vagy üveget tett. Térjünk rá gyűjteményünk ismertetésére! A Janus Pannonius Múzeum gyufatartói között leggyakoribb az egy- és kétpattantós. A gyűjteményben találhatunk még: elforgatható és tolltartószerűen kihúzható, valamint egyszerű fedeles zármegoldásút is. Mivel évszázadokon keresztül a technika lassú fejlődése miatt a parasztéletmódban lényeges 10 MALONYAY 1911: 128—129,