Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18 (1972-1973) (Pécs, 1975)

Helytörténet - Szödy, Szilárd: Adalékok a „magyar pozitivizmus” és a „szellemtörténetírásˇkapcsolatához a két világháború között

ADALÉKOK. . . 179 Károly, Ipolyi Arnold, Salamon Ferenc, Pauler Gyula és Fraknói Vilmos nevét. Érdemes ezeket a gondolatait szembesíteni (1931-ben írt) A politikai történetírás с tanulmányának néhány kitételével.

3 Ui. ott már élesen elhatárolja magát a szellemtörténészek által liberálisnak, pozitivistának bélyegzett múlt század végi történetírói generációtól. A múlt század 70-es éveitől kezdve voltak olyan tudósok — írja —, akik csak adatokat tártak fel, vélemény nélkül. „E néma történészek munkája nagy tömeg ismerettel gazdagított bennünket, amiért hálával tartozunk nekik, de a feldolgozást és az elmúlt dolgok politikai megítélését jóformán semmivel sem vitte előbbre. Közrejátszott itt a korszak ún. pozitivista, a valóságban erősen materialisztikus felfogása is, mely azt hitte, hogy ha az adatokat minél teljesebben összegyűjti, azokat minden kommentár nélkül összeírva kiadja, ezzel már elvégezte a történetírás valódi feladatát." Az 1931-es gondolatok folytatásából, amelyeket majd alább idéznénk, az is kiderül, hogy 1917-ben milyen indíttatások késztették a szellemtörténet művelőivel való kapcsolatra, ill. milyen — elsősorban akkor még metodológiai meggondolások — kapcsolták Szekfüt a német—osztrák szellemtörténeti iskolához. Ui. azzal, hogy még 1931-ben is alapvetően módszerként és a történetírást béklyóitól megszabadító módszerként beszél a szellemtörténetről, igazolja azt a gondolatunkat, hogy Szekfü nem átgondolt politikai indíttatások alapján lett szellemtörténész. Ö csak potenciálisan, a módszer első gyakorlójaként vált a szellemtörténet két világháború közötti kibontakozásának megindítójává. Gondoljuk, az sem véletlen, hogy soha nem hangoztatta azt, hogy ő szellemtörténész lenne, mint ahogy ezt a magyar szellemtörténet más „teoretikusai" tették. A fentebb idézetteket így folytatja: „Mindez megérteti azt is, hogy az újabb történetirodalomnak a múlt század végén meginduló erjedése, mely az ún. szellemtörténetet szülte, Dilthey és Schmoller, Georg von Below és Lamprecht, Troeltsch és Sombart művei és nagy küzdelmei minden hatás nélkül voltak e háború előtti generációkra, úgy hogy e harminc esztendőn keresztül készülő újat most, a háború után összesűrítve, egyszerre vagyunk kénytelenek átvenni és történettudományunkban megvalósítani." A magyar állam életrajza egyébként frazeológiájában még alig tartalmaz szellemtörténeti vonásokat, inkább koncepciójában mutatkozik meg ez a hatás. Ez pedig annak bizonyításában mutatható ki, ahogy a magyar állam létrejöttével kapcsolatosan azt kívánja sarkalatos tétellé emelni, hogy az állam felépítésének nem a szlávok, hanem egyedül a magyarok voltak a munkásai. „Bizonyos időkben bizonyos népek államfenntartó 3 A magyar történetírás új útjai i. m. 397—444,1. erőkkel rendelkeznek" és „politikai akarata egyedül a magyarságnak volt". Az államalapítást általában azzal magyarázza, hogy: „A középkor egész Európában az egyesülési elv uralmának kora volt, az ugyanazon érdekű egyének, mindenütt zárt szervezeteket hoztak létre, egyesült erővel védelmezték meg érdekeiket." Nem célunk e műnek koncepcióját a továbbiakban részletesen taglalni, gondoljuk elég, ha néhány gondolatot idézünk azért, hogy világosan kitessék az, hogy még milyen problémák jelentkeztek e munkán belül. Bevallott célja Szekfünek, hogy ebben a dolgozatban az „államiság és nemzetiség" összefüggéseit kívánja taglalni, és azt is igazolni kívánja, hogy „a magyar állam megalakulásakor belépett a keresztény-germán középkori kultúrközösség kereteibe". Ezek az itt még csak nyomokban megtalálható gondolatok majd a két világháború között kapnak új értelmezést, amikor is több műben kívánja azt bizonyítani, hogy a magyar nép történelmi hivatása Nyugat előretolt védőbástyájaként felvenni a küzdelmet Kelettel szemben, a magyar nemzeti lélek csak a nyugati hatást fogadja el stb. stb. Láthatjuk ezekből a példákból is, hogy szinte a szándék ellenére is hogyan válik a szellemtörténet már első jelentkezésekor is egy sor politikai színezetű téveszme kiindulópontjává. Nem kívánjuk mélyebben taglalni a nacionalizmust kimutató, a lojalitást vállaló (Id. a kiegyezésről szóló részt!), a katolicizmust dicsérő, a magyar imperializmus igazolásáról szóló részeket, azért mert ezeknek a gondolatoknak kifejtése majd a szekfüi életmű későbbi kiteljesedésében kapnak helyet. Amiről valamivel részletesebben kívánunk beszélni, az a magyar szellemtörténet teoretikusainak véleménye egyrészt a pozitivizmusról, másrészt pedig arról, hogy kiket tartanak a szellemtörténet megalkotóinak, illetve az, hogy ezek a teoretikusok mit tartanak egyáltalán szellemtörténetnek. Ezen kérdésekre a feleletet jórészt Hóman Bálint: A történelem útja, Kornis Gyula: Történetfilozófia, Szekfü Gyula: A politikai történetírás és Joó Tibor: Bevezetés a szellemtörténetbe с cikkei, ill. tanulmányai alapján adjuk meg. Abban szinte mindegyik szellemtörténész egyetért, hogy a szellemtörténetet a pozitivizmus reakciójaként fogja fel. E mögött az álláspont mögött tudatosan, vagy nem, de mindenképpen annak fel nem ismerése rejlik, hogy a pozitivizmus és a szellemtörténet ugyanannak a folyamatnak két — egymással látszólagosan szemben álló és tudatosan szembe szegezett — ellentmondásban álló pólusa, illetve szakasza. Ezt az is igazolja, hogy ha a pozitivisták nézeteinek „természettudományos" burkát lefejtjük, ugyanaz a teleologikus szerkezet bukkan elő, amely a szellemtörténeti