Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 14-15 (1969-70) (Pécs, 1974)

Néprajztudomány - †Zentai, János: Baranya magyar főkötői

254 ZENTAI JÁNOS 50. kép A főkötők viseletében volt bizonyos megkülönböztetés, bizonyos érték-sorrend. A legújabbat, legszebbet templomba tették fel. Ezután következett ünnepélyességben a lakodalom. A közönséges ünnepekre maradt a már használtabb. Volt egy külön, színbeli változatú — a bojtos vagy jászos fékötő. Ez alakra, nagyságra teljesen egyező volt a többivel, még díszítésre is, azzal az egyetlen eltéréssel, hogy ebben nem lehetett piros szín. még árnyalataiban sem. Katolikusok lévén, náluk a böjtnek nagy szerepe volt, ilyen napokon nem illett az élénk színű főkötő. Mint láttuk, az élénk, itt kizárólag a piros színre korlátozódott. Köznapon is viseltek főkötőt, de az sokkal egyszerűbb volt, kevésbé díszes, bár egyébként megegyezett az ünneplőssel. Ezt kisfékötőnek nevezték. Az eddig ismertetett főkötőknél találkoztunk a fátyolszerű lepellel, — ez itt is megvolt. Amíg a menyecskének gyermeke nem született, misére menet a főkötőre férevalót kötött. Ez bíbor volt, fehér fátyolanyagból készült kendő. Ezt is díszítették gyakran, beletűzött rezgőkkel, színes tűkkel (kaucsuk, celluloid rózsa, tűn), póliumokkal. Ennek viselete a századforduló táján már megszűnt. A főkötőt az asszony általában addig viselte, míg virágzott (a változás koráig). Özvegyasszony nem szokott főkötőt hordani, csak fejkendőt. (Erről még később). Ez volt talán Baranyában a legújabb keletű főkötő, de legtovább is élt. Az 1940-es évek elején többször lehetett még találkozni vele. C-típus — lapos főkötő. Az A-típus megszűnte után kialakult B-tipus nem terjedt el a kelet-mecsekalji néprajzi csoportnál mindenütt. A keleti rész négy falujában —" Berkesd, Eilend, Pereked, Szilágy —, valószínűleg az előzővel egyidőben alakult ki ez a Ctípus. Lényegesen eltér az előzőtől. Eltérően az eddig tárgyaltaktól (a B/III. kivételével) ez a fajta külön részekből áll; előre nem szerkesztik egybe, darabonként teszik fel a fejre, ott áll össze egy egésszé. Három, esetleg négy részből áll. Van egy, nagyjából félhold alakú rész, — ezt szokták nevezni egyszerűen fékötőnek. Ez borítja be a lapos konty felső felét. A következő rész majdnem kör alakú, amely a lapos konty tetejére kerül. Ezt a részt leginkább paradicsonynak nevezik, de nem ismeretlen a bokra elnevezés sem, bár ilyenkor kisebb szalagrészek díszítették az alsó szélét. Van azután egy három-négy cm széles szalag — galant —, amelyet a homlok fölé kötnek. A negyedik rész keskenyebb — egy-kettő cm széles — szalag; ezt a galant és főkötő közé kötik. A két szalagot gyakran egybevarrják; ettől függ tehát, hogy három vagy négy részes-e a főkötő. (51. kép). Leggyakoribb, legkedveltebb a tűsfékötő (52. 53. kép). Díszítéséül a B-típusnál látott kaucsuk vagy celluloid, tűre erősített művirágot alkalmazzák. Ritkábban és inkább a régiekre tettek póliumot is, melyet itt inkább bóliumnak mondtak. (51. kép). Legújabban — bár nagyon ritkán — előfordult, hogy a részeket egybeszerkesztették, s úgy tették a fejre. Lehet, ha tovább élt volna ez a divat, ez irányba történik a fejlődés. (54. kép). 52. kép 53> kép