Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Művészettörténet - Hárs, Éva: A portré Martyn Ferenc művészetében

A PORTRÉ MARTYN FERENC MŰVÉSZETÉBEN HARS ÉVA Í • '.•••) Az arcképfestészet különös műfaj. Két öszszeférhetetlen szemlélet — mondhatnánk antagonisztikus ellentét — csap össze, míg az arckép elkészül. — Éspedig a megrendelő, vagy modell kívánsága, önismerete, becsvágya, szemben az alkotóművész emberismeretével, jellemábrázoló és megjelenítő készségével. A modell titkos vágya: mindig egy kicsivel szebbnek, jobbnak tetszeni a képen, mint a valóságban. Igazabbnak azt a képet érzi, amelyik idealizálja őt. A művész ezzel szemben modellje teljes valóját kívánja megragadni. Az arcképben annak összes tulajdonságait sűrítve ábrázolja: az ember nap imint nap változó, sokrétű lényét: mozgását, jellemét, általános és különös, egyéni sajátosságait egyaránt. Éppen ezzel az igényével tér el az arcképfestő a fotográfustól, aki a legtöbb esetben (kivétel természetesen néhány kiváló, művészi tehetségű arckép-fotográfus) a pillanatnyi benyomást, a felvétel idején kifejezett lelkiállapotot rögzíti. Más kérdés — és sem a festmény, sem a fénykép célját, szerepét nem befolyásolja — hogy az elkészült mű a megrendelőnek, vagy a modellnek miként tetszik. Ennek megvitatása, a fotográfusi és művészettörténeti tapasztalatokat figyelembevéve —• újabb tanulmányt igényelne. Itt csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy a jó portrék születését soha nem a megrendelő, hanem a művész akarata és meglátása irányította. Az ábrázolás ezért — a modelltől függetlenül, ugyanakkor arra vonatkozóan is — mindig a művész egyéniségét és véleményét is kifejezésre juttatja. Az »ilyen vagy« mögött ott van az »ilyennek ismerlek«, »így látlak« meghatározása is. Ügy tűnik, korszakunkban mégis a fotográfiáé a vezetőszerep. A portrémegrendelés ma egészen ritka. Ám művészeink mégsem mondanak le e műfajról. A nonfiguratív, szerkesztett kompozíciók mellett az emberi jellem művészi megragadása éppúgy izgató, érdekes feladata ma az alkotó képzőművészetnek, mint volt a régebbi századok idején, legfeljebb — a szükséglet és igény csökkenésével — az arányok változtak meg. Míg korábban a portréifestés a fotográfia feladatát helyettesítette, többek igényére szolgált. Hivatásos arcképfestők látták el a megrendeléseket. Ma elsősorban a művész igénye érvényesül, ö kezdeményez, kiválasztja a modellt, aki érdekli, akit tiszteletből, baráti szeretetből, megbecsülésének jeléül megtisztel azzal, hogy portrét készít róla. — Nem a modell kérésére, vagy kívánsága szerint, hanem azzal az igénnyel, hogy az utókor emlékének megőrizze, úgy és olyannak, ahogy és amilyennek a művész látja. Martyn Ferenc eddigi munkássága során mintegy huszonöt-harminc portrét alkotott. Néhány fiatalkori önarcképén kívül családja és baráti köre került ecsetjére, illetve tollának élére. Kritikus tekintete mindegyiknél az igazságos ítéletre törekedett. Szigorú jellemábrázolásai az egész embert átfogó véleményt közölnek. Első arcképén

1 önmagáról vallott: »Ilyen voltam tizennyolc éves koromban, a világháború után visszatérve, 1918. november 30.«'

2 — Olvashatjuk a rajzon, amelyről sovány, beesett arcú fiatalember tekint ránk: középen választott haj, erőteljes arcvonások között élénk, érdeklődő tekintet — önmagát figyelő szigoirú szempár. A frontszolgálat alatt felnőtté, férfivá érett ifjú. Ezidőben tért haza Kaposvárra. Megváltozott élet, egy másik világ fogadta. Tájképein még megkísérelte visszaidézni az itthagyott gyermekkor édes emlékeit, a zselicszentpáli erdőben meglesett hajnal kékeszöld derengését, párától fátyolos, harmatcsepptől csillogó fáit, de portréin az elmúlt évek nehéz napjainak súlyos terhe maradt útitársa. »Öreganyám« olajfestményén (l/l tábla) a meditáció, a rezignált belenyugvás ábrázolása nem csupán az élettapasztalatokban gazdag, munkában, gondban megöregedett asszony lelkivilágának, lényének kifejezése, hanem egyúttal a háborút megjárt, a háborúban felnőtté vált festő vallomása is. A gondolati tartalommal, mély érzelmekkel telített kép Rippl-Rónai »fekete korszakában« készült műveinek stílusát követi. Erre utal a képépítés rendje, a színek szerepének megválasztása is. »Öreganyám« vállát fekete kendő borítja, fejére is sötét sely1 Ezt megelőzően), 1914-ben festett két portréját, az »öragasszony virággal« és a »Leányfej« címűt még a gyermekkori művek csoportjába soroljuk. 2 Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, ltsz. 1922— 935.