Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Művészettörténet - Hárs, Éva: A portré Martyn Ferenc művészetében

292 HÁRS ËVA: met kötött, amely alól kivillan középen választott, homlokára simuló selyemfényű ősz haja. Erektől duzzadt, átlátszó bőrű fehér kezeit maga előtt nyugtatja. E kezeknek külön jelentőséget szánt a festő: a fekete kendőből kiemelkedve, az ujjak ritmikájával, a csuklók fáradt meghajlásával segítik, igazolják az arckifejezés mondanivalóját. Martyn az ábrázolásban láthatóan többre törekedett, mint a hasonlóságra. A külső, a formai ismertetőknél sokkal inkább érdekelte a modell lényének, belső valójának megragadása. Ezt látjuk 1919-ben készült önarcképén is. (1/2. tábla) A sötét kabát felhajtott gallérja, a homlokba fésült,, rövidre nyírt haj, markáns arcvonások — külsőségek. Mindezeken azonban messze túlvezet az egyenes testtartással, céltudatos, határozott tekintettel jellemzett magatartás, a kérdően felhúzott szemöldök, kutató, nyílt szemek, felhősen árnyékolt homlok, az akaratot, erőt kifejező ajkak és a kissé előreugró áll meghatározó szerepe. A képről nyilvánvaló: ez az ifjú tudja, mit akar. Még sok rejtett titok van előtte, még önmagát is kíváncsian vizsgálja, de a megfigyelés, a lényeg megragadása, sajátos kifejezése fölött már diadalmasan úrrá lett. Ez a festmény már felszabadult a tanítványra nehezedő stiláris béklyóktól. Rippl formaképzéséből, festői világából csak a szükséges tanulság maradt: őszinteség az ábrázolásban, igényesség a mesterségben. A gyermekkor lezárult. Martyn megtalálta a művészi kifejezésnek azt a sajátos eszközét, amelynek segítségével a maga módján, a maga életszemléletén keresztül vetítve szólhat a világról. A fiatalkori arcképek között néhány meghitt, bájos női portrét találunk. Különösen bensőséges hangulatú Rippl Józsefné, Németh Rozika arcképe. A halványzöld háttér előtt, háromnegyed profilban ábrázolt nőalak pasztellképe Rippl-Rónai bársonyos felületű krétarajzaira emlékeztet. A modell kedves, fiatal arcának gyermekes báját a kezében tartott játékok még külön hangsúlyozzák. Martyn e korai portréin szívesen adott az ábrázoltak kezébe valamilyen attribútumot. így a »Pécsi bányászlány-« (II./l. tábla) című képén népi korsót látunk a fiatal, pirosruhás lánynál, aki úgy tartja az edényt, mintha annak díszítését mutatná. Mozdulata, kissé félrehajtott feje is a kezében levő korsóra irányítja a figyelmet. Mindamellett nyilvánvaló, hogy az előretartott kéz és a díszített korsó a kép kompozíciós építettségében kapott meghatározott szerepet: a lágyan, érzékenyen motivált szőke fej, bársonyos arc ellenpontot kívánt. A kompozíció átlós irányú tagozódásában a fej ritmusának és színfoltjának a kézben tartott korsó felel meg. Martyn Ferenc egyetlen megőrzött gyermekarcképe a kishugáról készült »Margitka« című pasztell. (II/2. tábla) A selymes, szőkehajú, fejebúbján nagy masnit viselő kislányka riadt, barna nyusziszemekkel, csodálkozón néz előre. Arcáról szorongás tükröződik. Látjuk, kissé megszeppent személye fontosságától, a modellülés számára kényelmetlen. Türelmetlenül vár az elengedő szóra, hogy aztán felszabadultan felugorva, újra a játék örömét, a mozgás szabadságát élvezhesse. A szorongás bizonytalansága mellett azonban a művész éreztette a gyermek alakuló, már megmutatkozott jellemét is: Margitka összeszorított szája nehezen fegyelmezett akaratot rejt, élénk tekintete értelmet, gyermeki őszinteséget sugároz, gondosan fésült haja. ruhája pedáns rendszeretetet árul el. A gyermekarckép ellentéteként tekintsük meg idősb. Szücsy Ferenc orvos arcképét (V/l. tábla). A joviális vidéki úr magabiztos öntudattal, székén kényelmesen hátratámaszkodva ül és szivarozik. Nagy, hegyes bajusza, kerek kopasz feje, kutató tekintete az élettel elégedett, de a betegét fürkészve vizsgáló orvost jellemzik. Rippl-Rónai somogyi portréinak, vagy Csók István »Keresztapa reggelije« cimű képének hangulatát érezzük itt. A dunántúli polgár nyílt, beszédes, önmagát is értékelő tekintetét, tiszteletet parancsoló tartását Szücsy Ferenc sajátos jellemvonásaival ötvözte a művész. Az egyéni sajátosságok kifejezését és Martyn jellemábrázolási igényét kitűnően megfigyelhetjük, ha összehasonlítjuk az édesapjáról festett arcképet a művész »Koponyás önarcképe-évei .(III/l—2 tábla) Két markáns, keményvonalú férfiarc, mindkettőn ugyanaz a magas homlok, egyenes orr, kicsit makacs, előreugró áll. Azonos a szemöldök vonala, a mély arcbarázda, egyformák a fülek s a hajnak a homlokkal érintkező vonala. De mennyire különböző apa és fia belső énje, amely a külső hasonlóságok mögül a szem, a száj kifejezésében, a fej és a testtartás mikéntjében annyira nyilvánvalóan szembetűnik. A fiatal Martyn szúrós tekintete bizalmatlanul, kutatóan néz az ismeretlen világba, amelynek ezernyi titkával még meg kell küzdenie. Robbanó indulat, elszánt akaraterő sugárzik a képből, amit az arckifejezésen túl még a kicsit előrehajló test, a fej és a váll tartása is alátámaszt. A kezében levő koponya a tudás — itt talán tudásszomj — szimbóluma. Az apa arcképe higgadt, az élet tapasztalataiban elfáradt, rezignált ember lelkivilágát tárja fel,, aki lemondó tekintettel, de mégis szigorúan néz a távolba. Kissé merev testtartása is a szikár, kemény katonaembert jellemzi. Az arckép hátterén az ősi, családi címert látjuk, mely, mint a reneszánsz portrékon, itt is az ábrázolt rangját, tekintélyét jelzi.