Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Helytörténet - Kőhegyi, Mihály: Baranyai jobbágysérelmek. Dráva menti községek kérvényei az 1848-as országgyűléshez

BARANYAI JCBBAGYSÉRELMEK 237 »különös egyesség mellett, de melly szóval történt, mert mi elég együgyűek voltunk a puszta szóban is bízni.« A mintegy 90 hold kaszálót azonban, amikor már kitiszították s a ráfordított idő és erő kamatozott volna, elvették tőlük. 1845-ben pedig, fölmérés alkalmával, újabb 45 hold kaszálót tulajdonítottak el a jobbágyoktól. Petárda és Old községek legelőjén az uradalom, a falu tudta és beleegyezése nélkül kanálist ásatott és az ennek partjára lépő jószágért tetemesen bírságolt. Pedig legelőn a jószágnak -- írják — az eddig és nem továbbot nem lehet kimutatni. Az oldiak meg egyenesen azzal vádolják a szomszédos torjánciakat, hogy legelőjük egyik darabját azért kapták meg. mert a mérnököt egy tehénnel megvesztegették. Nem csodálkozhatunk ezek után azon, hogy Drávaszentmárton, Matty, Gardisa, Kisßzentmarton, Hirics és Piskó nem kívánja a legelő elkülöniöz&ét, mert »ha velünk is úgy bánnak, mint azokkal, nyomorult sorsra jutunk.« Volt okuk félni, hiszen a közeli drávaszabolcsiak »kemény tömlöcöztetéseket szenvedtek«, aimikor nem akartak belenyugodni az elkülönítésbe.

112 A megyebeli Kárászra pedig 375 katona szállott s 3 paraszt egy évi börtönt ós 48 pálcát, 26 pedig 12 pálcát kapott az ellenállásért.

1

'

3 Hogy ez mekkora megterhelést jelentett a falunak, csak akkor tudjuk igazán érzékelni, ha meggondoljuk: a falunak 468 lakója volt, tehát minden családra 4—5 beszállásolt katona jutott.

114 Kisebb horderejű és kevesebbeket érintő volt az erdő, illetve a faizás kérdése. Jóllehet már a XVII. században találkozunk a jobbágytelekhez egyénileg kiosztott erdőbirtokkal, mégis a falubeli erdőket gyakorlati célból megosztatlanul kezelték, azaz a falu inépe a közös erdőből látta el magát tűzifával és épületfával.

1

'

3 Az 1848. évi törvények a faizásra nézve az eddigi gyakorlatot hagyták érvényben, ám éppen ezt sérelmezték a jobbágyok. Miért? Lényegében azért, mert ez a földesúr jogtalanságait törvényerőre emelte, mintegy örökérvényűvé tette. Old lakói azt panaszolják, hogy a falu melletti erdőt olyan ígérettel vették el tőlük, hogy 30 év után visszakapják azt, az ígéretet azonban nem teljesítette az uradalom. Petárda és Beremend erdejét, amely kizárólagosan (a földesúrnak nem volt része benne) az övék volt, egyszerűen elvették. A németmárokiaknak sem kielégítő a faizásuk. Szaporcán és Tésenш OL. Arch. Regn. Lad. XX. 22. F. 2. A. No 157. t. 113 U. ott No. 157. ff. 114 Fényes Elek: Magyar Országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. Pesten, 1836. I. 40. 115 Szálai István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában. Bp. 1947. 20. fán csak pénzért, vagy napszám ellenében kapnak fát. Ugyancsak ők sérelmezik a makkoltatástól való eltiltást, bár ebben, a fennálló rendelkezések értelmében, nem volt igazuk. Az urbárium ugyan biztosította a faizás jogát a falunak, de ehhez nem tartozott a makkoltatás, ezt az urasági erdőben csak díj megfizetésével érhették el saját határukban is a jobbágyok.

113 Különösen érdekes eset a nagyharsányiaké, mert náluk a legelő nagy része (mintegy 275 hold) erdőből áll. 1835-ig télen-nyáron szabadon legeltethettek, de azóta a makktermés miatt árenda alá szorította az uraság. A kérdés itt, azért bonyolult, mert amennyiben legelőnek minősül a terület, úgy a parasztközösségnek joga volt itt legeltetni — makkoltatni. Természetesen a földesúrnak is. Ha azonban erdőről volt szó, akkor bizony jogos volt az árenda követelése. A panasz szövegéből azonban inkább az előző változat látszik valószínűbbnek. Old jobbágyainak ellenben egyértelműen igazuk volt. Kérvényük ugyan eléggé homályosan fogalmazza meg sérelmeiket (úgy tűnik: egy szó kimaradt), de a legelőn lévő erdő termése aligha lehetett más mint makk. Mindezekből az is kiviláglik, hogy a legelők elegyesek az erdőkkel. A drávamenti ártéren ez bizonyára általános jelenség lehetett. Szaporca, Tésenfa, és Szerdahely jobbágyai egyaránt arról panaszkodnak, hogy robotos napjaikat az év leghosszabb napjain szolgáltatják le velük s előfordult, hogy félnapi munka után elzavarta őket a tiszttartó, be sem számítva azt a napot. Alig lehet véletlen, hogy mindhárom község a siklósi uradalomhoz tartozott, mert ugyancsak egyöntetűen sérelmezik a decimálás rendszerét: a csomókból kévénként válogatták ki az uraság illetményét. A nemesi birtokon az ún. kisebb királyi haszonvételek (regalia minora) a tulajdonost illették meg, ilyen haszonvételek voltak: a borkocsma, a sör- és pálinkamérés, a húsimérés, a malomtartás, vám- és révpénzszedés és a piactartás joga. Szaporca és Tésenfa ezzel kapcsolatban azt sérelmezi, hogy a malom használatáért 2—3 pengővel többet kell fizetniök az úrbéri törvényben megállapítottnál. Drávaszentmárton, Matty és Gordisa azt nehezményezi, hogy a Dráván lévő malmok után évről évre többire növelik az árendát, holott az uradalom a malmok elrongálódásakor még ingyenes fát és vesszőt sem hajlandó adni. Az olajütő szárazmalmok után is pénzt követelnek, bár ezeket ki-ki saját udvarán állította fel a maga költségén. Fizetni kell a kazánok (pálinkafőzők) után 116 Az 1836. évi törvények lényegében az urbárium rendelkezéseihez igazodtak. Pauly Carolus: Constitutia rei urbarialis regni Hungáriáé. Wiennae, 1817. 190—204.