Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13 (1968) (Pécs, 1971)

Néprajztudomány - Bosnyák, Sándor: A moldvai csángók mondáiból

A MOLDVAI CSANGÖK MONDÁIBÓL 175 — Jaj Anti, há maga visszajött? — Visszajöttem — aszongya —, me nem kaptam dogot. — Jaj szerelmes Istenem! Há 'minek jött viszsza? Leült a padra. — Minek jött vissza? — Há hogyne jöjjek vissza — aszongya — mikor ott kinn olyan csúnya üdő van — aíszongya — hogy eső s havaz is. Akkor az asszon aszongya magában: — Én Istenem, (most késértem el, olyan szép idő vót — gondolta magában az asszon. 'Felkélt az asszon, kiment, hogy megnézze, milyen idő van. Míg az asszon visszajött, addig б elment s felfekütt az ágyba, a gyerekek mellé. Mikor az asszon bejött, hát fel van feküvel a gyerekek mellé az ágyba. Eggyik lába bé vót téve az ágy alá, s az asszon mi csinál? Lefekütt ü es melléje. Gondolta magában, aszongya: — Jaj én Istenem — aszongya — hogy mongya ászt — aszongya — ott kinn oan idő van — aszongya —, mikor ott kinn olyan szép idő van, hogy szép csillagos idő, én kijártam, nincs semmi. Akkor felszekett, akkor keszte csípni a lábát, — cik, cik, cik, cik, cik. Szaladott ki az ajtón. Akkor az egész ház ímegtőt szikrával, lángval, nagy tüzesen csak kiment. Akkor felszökött az asszon megijedve s akkor futott a szomszédjához: — Jaj szomszédasszon, szomszédasszon, jöjjenek, mi történt nálunk! — Mi történt? Elmesélte így az asszonnak, hogy mi történt. Akkor az asszon bément, ászt monta, vesse a keresztet, szentelje meg a házat, mett ez nem tiszta vót. Az egyik lába lúd lába vót. Mikor ment ki az ajtón, akkor az egyik lába lúdlába vót, nem tiszta vót, nem tiszta lélek vót. S akkor így az asszon elment, a szomszédokat összegyűjtötte. Odamentek s megnészték, há nincs senki, nem vót honn az ember. Elment az ember. Aszonták, hogy lidérc. Mer bújába az asszonnak — lidérc járt héjza s mekkisértette. S az ember nem jött vissza, el vót dógozni az ember, de az ő képibe visszajött a lidérc, mekkísértette. Jakab Istvánné 28. A nagy fejér ember. Van nekem egy lányom,, más kösségbe lakik, eljött hézám, panaszkodott: — Anyám, mit tuggyak csinálni, hogy minden áldott éjjel engemet annyira nyomnak? Akkor én kérdesztem : — Há hogy nyomnak tégedet? — i\nyám — aszongya — mikor az uram képibe nyomnak, mikor — aszongya — egy nagy fejér ember lesz belölle. Egy reggel — aszongya — elment az uram — aszongya — hajnalba Mattyaládra. Akkor én odahaza marattam — aszongya —, de úgy féltem. Bezártam az ajtókat, minden. Akkor a gyerek mellé feküttem, há eccer jé reám, hogy nyom. Nyom, nyom meg. Megnyílik az ajtó, csak jé be egy nagy magos, rettenetes ember. Annak — aszongya — nagy, hosszú orra vót. Olyan nagy szemei, akkor — asz mongya — olyan nagy fejérbe, fédig fejérbe. Láttam :— aszongya — eleget, hogy bejött, de nem tuttam sem szpllani, sem felkelni, sem mozdulni, csak eccer odajött hézám — aszongya —, hogy mennyek belül. Az ágyba taszított bennebb hogy menyek arrébb, hogy ö es feküggyék föl mellém. Feküggyék föl mellém. Addig törekettem véle, is addig kénlóttam, hogy tiszta vízbe borultam. — Jaj Istenem ne haggy el, s jaj Istenem ne haggy el! De csak a gondolatyaival tutta mondani, me a szájával, nem tutta mondani. Akkor cípdeste, cikiontotta, csípte, hogy mennyen bennebb. De neki az esze úgy ki vót rekedve — aszongya — hogy a szíve szinte belészakadott. Ügy folyt a víz rolla, 'mikor megebredett, hogy nem tutta mi csináljon? Na ez egy este eltőtt. Akkor más reggel panaszkodott mindig, mindenkinek, hogy mi van, hogy járt ő. Akkor az ura asz monta: — Te, kennyük bé az ajtót — aszongya — fokhagymával, hogy ne tuggyon bejönni. Mekkenték fokhagymával, minden. Az ura vót mellette. Megin álmoggya, úgy jött rea, mintha álmába lett vóna. A kicsi gyermek vót a kocsiba beletével ott mellette. Az ágy mellett. Akkor ez megint a konyhából benyitott, ez a csúf ember, ez a magos. Hosszú fejér, nagy hosszú orra. Akkor asz monta Ilonának: — Viszem el a gyereket! Viszem el a gyereket ! Akkor ő így kiabálta magából, me nem tudott mozdulni, még egyet se tudott mozdulni, még csak látta, hogy hújza a kocsit, még engedi vissza. Hújza a kocsit az ajtó felé, még engedi vissza. Ö egyet, egyebet nem csinált, csak kiabált : — Én Istenem ne hagyj el! S: — Jaj Istenem! Szólott az urának, de há a nyelvit sem tutta emelni, sem a kézit nem tutta emelni. S úgy csak osztán héjzaebredett, de mikor megébredett s akkor tiszta vízbe vót borulva. így kínlódott vélle, vagy egy-két évig. Oszt két év múlva szentelte a házat, imádkozott, gyónt, papnak panaszkodott. A pap monta, tanította, nem tudom mire, hogy imádkozzék, szentelje meg. Akkor ő szentelt burjánokat, — füstölje magát.