Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1966) (Pécs, 1967)

Néprajztudomány - Zentai, János: Adatok Ormánság néprajzi határának megállapításához

78 ZENTAIJÁNOS térképén is ez szerepel. Talán nem lesz felesleges felsorolni ezeket a községeket nyugatról kelet felé: Drávafok, Markóc, Bogdása, Sósvertike, Drávaiványi, Sellye, Marócsa, Kákics, Okorág, Mónosokor, Gyöngyfa, Magyarmeeske, Csányoszró, Nagycsány, Kemse, Zaláta, Piskó, Vejti, Lúzsok, Vajszló, Besence, Páprád, Bogádmindszent, Hirics, Kisszentmárton, Baranyahidvég, Sámod, 'Adorjás, Kórós. Cún, Drávapiski, Kémes, Szaporca, Tésenfa, Drávaesepely, Rádfalva, Drávaszerdahely, Drávacsehi, Drávapalkonya, Kovácshida, Diósviszló, Márfa, Terehegy, Ipacsfa, Drávaszabolcs. Összesen negyvenöt község. Ezeket tartjuk számon — majdnem azt mondhatni: hivatalosan — ormánsági községeknek. Helyesebben, eddig terjed Ormánság »vélt« határa. Azért írtam vélt -nek, mert pontos határ — legalább is kelet felé — megállapítva nincs. Nézzük csak egész röviden, milyen elvek alapján kísérelték meg eddig a kérdéses elhatárolást. Mint láttuk a földrajzi elhatárolás — bár egyesek ezzel is kísérleteztek — a jórészt egyező körülmények miatt éppen a legvitásabb helyen — keleti határ — lehetetlen. Az eddigi megállapítások többsége néprajzi alapon történt. De milyen tényezőket vegyünk itt alapul? Ismeretes az a már klasszikussá vált, frappáns meghatározás : »ameddig a bikla ér«. (BODONYI N. : Várady: Baranya múltja^ és jelenje I. p. 218." Itt tehát a viseletről van szó. Ennél a témánál nem árt időznünk egy kissé. A népviselet az a szembetűnő néprajzi jelenség, amit a nem szakember is leginkább észrevesz. Éppen ezért tartja a szakemberek nagyrésze igen kétes értékű kritériumnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy régebbről nagyon kevés hiteles képünk van népviseletünkről. Ormánság népviseletéről — pontosabban annak egyik részéről — ugyan már ismerünk leírást a XIX. század első feléről, MUNKÁCSY, akkori szaporcai református lelkész, a Regélő с lapban közölt cikkéből (1842. p. 65.). Bár az ott közölt adatok hitelességében nincs mit kételkednünk, fogalmunk sincs róla, vajon ez a viselet mely területem terjedt el, s ugyanakkor milyen lehetett a nem ormánsági terület népviselete? ISem Ormánságot illetően ez a helyzet még homályosabb ezen a téren. Ifj. Kodolányi részletesen elemzi (i.m. p. 10—14.) a népviselet jelentőségét Ormánság etnikus elhatárolásában. Ö általában elég lemondóan nyilatkozik e kritériummal kapcsolatban. Viszont egyes megállapításai nagyon helytállóak: főkötő, a főkötőnek vagy egyéb ruhadarabnak a meghalt fejfájára való szegelése, melyek tényét saját észleléseim is feltétlenül alátámasztják. Ezekkel érdemes, él kell is tovább foglalkozni. Talán vitatható, ahogy a bikla termonóliáját taglalja. Szerintünk itt nem az elnevezésen van a hangsúly — bizonyára BODONYI (i.m. és h.) sem erre gondolt —, hanem ezen ruhadarab szabási, készítési módját kell vizsgálat tárgyává tenni, vagyis a biklának azt a formáját, melyet Ormánságban viseltek. Már csak azért sem lehet a terminológiához ragaszkodni, hiszen Kelet-Ormánságban nem is igen használják a bikla szót, itt a ruhadarab neve kebel. És itt visszakanyarodva a viselet meghatározó jelentőségéhez, hallgassuk meg mint vélekedik erről maga az ormánsági nép: »Azok szoknyásak, mink kebelesök vaótunk«, — még gyakran halljuk az öregasszonyok szájából e kifejezést. Vagyis ők maguk is a viseletük különbözőségére hivatkozva különítették el magukat a nem ormánságiaktól. Ez nem irodalmi hatás ! Ifj. Kodolányi említi meg idézett helyen, előzményekre hivatkozva, az ormánsági endogámikus jelenség fontosságát. BARABÁS J. (i. m. p. 24.) Shlrokogorofí etnikum meghatározó álláspontját említi. Ezek közül a mi viszonylatunkban a »4. a közösség összetartozás-tudata, endogám gyakorlat tail párosultam« meghatározás a legérdekesebb. Ifj. Kodolányi említett cikkében (p. 15—16.) közölt adatok szerint megtette a kezdeményező lépést a házassági kapcsolatok vizsgálatával. Ö ugyan csak a két vitásabb — nyugati és keleti — határterületekről közli három-három község adatait. De ezek is igen gondolatébresztők. Mándoki László továbbfejlesztő kezdeményezésére fogtam hozzá a munka részletesebb és területileg kitérj esz tettebb folytatásához. Elsősorban a legvitatottabb, legbizonytalanabb — a keleti — határterületet tettem vizsgálat tárgyává. Időben igyekeztem a lehető legmesszebbre visszamenni. Szemben ifj. Kodolányi XIX. századi adataival ém a XVIII. század majdnem közepéig (elvétve még tovább is), vagyis az egyes községek meglévő egyházi anyakönyveinek kezdetéig. Ettől fogva az adatokat egészen a második világháborúig vizsgálat alá vettem. A kutatott terület kiterjed Ormánság egész keleti felére : Hirics—Baranyahidvég—Sámod vonalától kezdve kelet felé Ormánság eddig vélt határáig; — huszonkét község, vagyis nagyjából az a terület, amit Bőköznek nevezünk. Itt a határon átlépve a Drávavölgy egészen országhatárig tartó református magyar községei (tizenhárom falu), továbbá az ú. n. Hegyföld (Közép-Baranyai domvidék) területileg határos falvainak, és még egy néprajzilag a tájhoz sorolható falunak (Peterd) református magyarsága (6+1 község) tartozik a feldolgozott területhez. Tehát összesen negyvenkét köz-