Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1965) (Pécs, 1966)

Néprajz - Zentai, János: Egy letűnt életforma utolsó képviselője az Ormánságban

Á KOLESZÓ 193 időnként lenyesik. Ezután a fa itt hajt ki újból. Ennek többszöri megismétlése után, ökölszerű, ágbogas bunkó keletkezik a törzs végén. A vízparton álló ilyen fát szívesen keresi fel a vadkacsa Iköltőbelyül.) (A kólészó megvárja, mikor fejezi be a madár a tojást, s kezdi meg a kotlást. Ilyenkar csak legvégső esetben repül fel fészkéről. Óvatosan odalopódzik, rácsap, s elfogja a madarat. Ha tojás még friss, felhasználják a háztartásban. De előfordult már, hogy ilyen célra nem volt alkalmas, akkor otthon kotlós tyúkkal kiköltítette. Neveit fel így vadrécét. Hordta a víziről a júlencsét (vizinövény, békalencse), azzal etette a kis récéket. Felnőve, jó pecsenye készül belőle. Bár előfordult az is, hogy mire levágták volna, az élelmes, mam igen szelídülő madarak megszöktek. Vízicsibét szokott még fogni. Ennek is megleste a fészkelósét, és a költő madárhoz lopakodva, halászhálóval leborította. Halászat Kólészóník harmadik nagy »gazdálkodási« ága a halászat. Itt sokszor már nehéz is magvonni a határt a kólészásból eredő tevékenység és a tényleges halászat között. Az alapjelenség a pákászatbói fakad, de — különösen, amikor már •csoportosan űzik, — átmegy ez a foglalkozás a halászat terére. iMintihogy leírásúink tárgya egy személy egész ilyen irányú ténykedése, ismertetjük halászkodásának egész területét, kivéve a társas halászatoit. A halfogás módjait, a kezdetlegességből indulva, gyermek korában kezdte, fokozatosan sajátította el. Azidöbem a Bécsivíz, mely a község határán folyik végig, sietve, a Feketevízzel egyesülve a Drávába, még tíisztavrzű volt. Azóta Pécs város ipari szennyvize elvezetésére szolgál, fenolos fertőziöttságe kipusztította a halállományt. Amikor még tiszta víz csordogált pázsitos partú medrében, a gyermekek kedvenc fürdő-, az asszonyoknak mosó-, a férfiaknak halászó helye volt. A mi emberünk gyermek korában itt kutuzott pajtásaival. Kutimak nevezték a patak partjaiban a vízalatti bemélyedéseket, lyukakat. Ezekbe meg szoktak bújni a halak. A kövesút és a vasút hídja alatt a partot kővel rakták ki. A kövek rései is kedvelt búvóhelyei a halaknak. Amikor még az itteni nép nagyobforészben magukszőtte vászonruhában járt, ezek mosása a patak vizében történt. A folyócska legalkalmasabb részén alakították ki az állandó mosóhelyet. A part mentén karókat verték le, mellé deszkát raktak, ezzel szilárdították a partot. A deszkák közén, hiányosságain szintén bebújtak a halak. Az ilyen helyeken megbúvó halakért benyúltak a gyerekek, szabadkézzel fogták meg. Ezt a halfogási módot nevezték kutuzásm&k. A vízparton álló, elöregedett fatörzsek, tuskók — göcsök — sokszor beledőltek a vízbe. Ezek kikorhadt belsejében, odvaiban is halpihenő helyek voltak. A kólészó-inöivendék ezt is kitapasztalta, idejárt göcsözni, kézzel halat fogni. Egyes gazdasági eszközök halászszeriszámként is szerepeltek. Vesszőkosarat, szitát merítőhálóként; az előbbit tapogató gyanánt is használták, különösen gyerekek. Dani fiatalabb korában volt még egy különösebb halászati mód. Az időben még árusították a karbidot. Ebből üvegbe töltött egy bizonyos mennyiséget, vizet öntött hozzá, jó erősen bedugaszolta, s belehajiította a vízibe, ahol halat gyanított. A keletkezett acetilén-gáz szétvetette a palackot, a detonáció a közelben tartózkodó halaikat elkábította, ha meg nem ölte is, melyeket azután szabad kézzel ki lehetett fogni. Kezdetlegesen folytatta a téli halászatot is. Amikor a vizem tiszta, átlátszó dérjég képződött, s az már olyan erős volt, hogy elbírta az embert, elindult a kólészó, fokossal (hosszabb nyelű, könnyebb balta) a kezében, A jégen át — intotha csak üveglap volna •— meglátszott a hal. Ha ez feljiött a jégig, a kólészó odafvágott a baltával, s már övé is volt az elkábult hal. (E halászati mód jelentőségével és elterjedésével legutóbb Szilágyi foglalkozott — 1965. pp. 385—393.) Amikor hosszantartó a jégpáncél az állóvizén, különösen, ha hó fedi, eltorlaszolja még a nádtorzson, fűcsoimólkon átvezető levegőző csatornákat is, a halak oxigén hiányában törekednek felfélé, keresik a levegőző léket a jégen. Ezt lazalkaimat is ki kell használnia a kőlészónak. Léket vág a jégen, az odatóduló hallakat merőgetővel halássza ki. Ez utóbbi egy kétágú fianyélre erősített kisebb háló. Enyhébb idő esetén nagyobb ólást (léket) vágott, akkorát, hogy a szák (részletes leírását 1. később) beleférjen, azzal halászta ki a frisslevegő után vágyó, léikhez törekvő halakat, Kólészómk fiatalabb korában — mintegy harminc évvel ezelőtt — még ismeretes volt itt a cége egy fajtája. Ö még használta. Nádból lészát készített. A nádszálakat hajlékony, vékony vesszővel össziekötötte, vagy utóbb már dróttal, egymás mellé •— alul, felül és középen. így 4—5 m. hosszú nádsövónyt kapott; ez a lésza. Tavaszi hóolvadás után a mélyebben fekvő helyeken megmaradt a csapadékvíz. Ezt növelte a folyók — Péosivíz, Feketevíz kiöntése. Az áradással együtt kiúsztak a halak, vígan tenyésztek tovább az alkalmi tavakban. Amikor az áradás visszavonult, a halak is vándoroltak visszafelé. Ezt az alkalmas időszakot várta ki a kólészó. A lassan folydogáló alkalmi mederbe állította fel a lészát; két szárnyát enyhe V