Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1963) (Pécs, 1964)

Gebhardt Antal: A Mecsek hegység barlangjainak biológiai vizsgálata

A MECSEKI BARLANGOK BIOLÓGIÁJA 27 80 cm-től 1,80 m mélységig eltávolították, aminek ugyancsak nagyszámú, földben élő és fejlődő faj eshetett áldozatául. Az abaligeti-barlangban a levegő hőmérsékletének maximuma 13,6 C°, minimuma 10 C° évi középhőmérséklete

1 12,6 C°, ezzel szemben a imánfai „Kőlyuk"-ban végzett mérések alkalmával annak maximuma 20 C°, minimuma 5,8 C°, évi köziéphőímérséklete 10,6 C° volt. A „Kőlyuk" csekély kiterjedése a 3 m magas és 1,5 m széles bejárati nyílás mellett a külszíni klíma szélsőséges ingadozásait csaknem az egész barlangban érvényesülni engedi, holott ezek nagyobb kiterjedésű barlangokban egyedül a bejárati szakaszokra korlátozódnak. Erre vezethető vissza, hogy míg az Abaligeti-barlangban az évi ingadozási amplitúdó 3,6 C°, addig a mánfai „Kőlyuk"-ban 14,2 C°, tehát barlangbiológiai szempontból károsan szélsőséges, mert szükségképpen csökkenti a barlang relatív nedvességét, fokozza a párolgás normális menetét s így egymagában is elfogadható magyarázatát adja a szárazföldi barlangkedvelő szervezetek eltérő összetételének és jellegének. Bár a két barlang vizeinek hőmérséklete lényegesen nem tér eíl, mégis a vízi termőhelyek létfeltételei egymástól jelentékenyen különbözinek. Míg ugyanis az Abaligeti-barlangban mint hidrológiai tényező elsősorban a folyóvíz jön tekintetbe, addig a mánfai „Kőlyuk" vízi faunájának nagyobb része a kisebb-nagyobb tócsák lakója. Hogy az élőhelyek ez eltérő jellege a fauna milyen eltolódására vezethet, bővebben felesleges kitérni. Mindkettőnek mások a fizikai és kémiai sajátosságai, természetes tehát, hogy fajállományuk is eltérő képet tár elénk. A táplálkozásbiológiai viszonyok minőségi szempontból mindkét barlangban megegyez,nek. Mennyiségi szempontból természetesen az Abaligeti-barlang a mánfai „Kőlyuk" táplálékforrásaival szemben jelentős előnyben A földalatti életmód befolyása A barlang sajátságos környezeti viszonyai — a fény hiánya, az egyenletes hőmérséklet és egyéb ökológiai tényezők —, a barlangokban élő szervezetektől több-kevesebb alkalmazkodást követelnek, ami végeredményben a barlangi organizmus morfológiai elváltozásainak előfeltételeit eredményezheti. Az alkalmazkodási jelenségek annál figyelemre méltóbbak, minél állandóbbak, minél hűebbek a föld alatt élő szervezetek a barlangi életközösséghez. Amíg tehát a barlangi venvan, amit a két barlang befogadóképessége között mutatkozó különbség könnyen érthetővé tesz. A mánfai „Kőiyuk"-ban talán csak a denevérguanónak van nagyobb táplálkozásbiológiai szerepe, mert álló vízbe hullva, a hidrofauna számára oldott állapotban hoszszabb ideig áll rendelkezésre. A legtöbb biológiai tanulsággal a két barlangi élőtér valódi barlanglakó szervezeteinek (eutroglobiontok) összehasonlítása jár. Amíg ugyanis a barlangokba véletlenül bejutó barlangi vendégekre, úgyszintén az azt felikereső számos barlang járó fajra a barlang környezeti viszonyai elimináló-, a barlangkedvelő fajokra pedig vonzó hatást gyakorolnak, addig a tipikus barlanglakó szervezetek a változott miliő állandóan ható ingereire ún, alkalmazkodási jelenségekkel reagálnak. A mánfai „Kőlyuk" csekély élettere, valamint a klímaviszonyoknak ismertetett szélsőséges ingadozásai a szárazföldi barlanglakó szervezetek letelepedésének nem kedveznek. Mindkét barlang őshonos (endemikus) lakói vailamenynyien vízben élnek és — jórészük eltérő változatban —, többségben ugyanazokból a fajokból került elő. A fajok között mutatkozó különbséget a két barlang vízrendszerének eltérő típusa, egymástól elkülönített állása, következésképpen a bennük élő fajoknak az elütő létfeltételeikhez a nemzedékek hosszú során át alkalmazkodó, azután pedig izolált éledte magyarázza meg. A két barlang állatvilágának összehasonlítása arra utal, hogy a faunájuk között mutatrkozó nagyfokú eltérés lényegében nem áthidalhatatlan, sőt eUenkezőleg — mint mindenütt a természetben, úgy itt is —, nagy öszszefüggésekkel, kapcsolatokkal állunk szemben, szövevényes, sókoldalú kölcsönhatással, melyet az élettelen környezet gyakorol az élővilágra, melynek egyes tagjai azokra az életfolyamatok elemi feltételeinek megfelő differenciálódásokikall válaszolnak. a barlangban élő szervezetekre dégek és a barlangjáró faunaelemek a felszínen is élő fajoktól semmiben sem, vagy alig különböznek, addig a barlangkedvelő, de különösen a barlanglakó szervezeteik a barlang életviszonyaihoz való alkalmazkodásnak legkülönösebb jelenségeit tüntethetik fel. A barlangi állatvilág alkalmazkodási jelenségeinek vizsgálatánál alaktani szempontból a szemek, illetőleg a látószervek csökevényes sedésével, a tapintó- és szaglószervek erősebb kifejlődésével, a pigment-anyag csökkenésé-