Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

74 BÖKÖNYI SÁNDOR harmadik helyen áll s ugyanez figyelhető meg a lengyeli kultúra telepeinek csontanyagában is. Más európai őskori lelőhelyeken nem egyszer jóval gyakoribb, mint az őstulok, s általában arányszámra megközelíti a gímszarvast, kivéve Észak-Európát, ahol tipikus déli faj lévén, valamivel ritkább, illetve az 57. szélességi fok fölött már nem fordul elő. A vaddisznóesontoknak e gyakorisága egyrészt azzal kapcsolatos, hogy az állat a vadászoknak bőséges húsmennyiséget szolgáltatott elejtése esetén, másrészt pedig — s ez az ok lényegesebb is — azzal, hogy az őskorban, elsősorban a neolithikumban, a vadászat igen szoros kapcsolatiban állt a háziasítással: főként azokat az állatfajokat vadászták, melyeik kicsinyeit befoghatták és megszelídítve velük állatállományukat növelhették. Ezt a tényt a vaddisznóval kapcsolatban azzal is alátámaszthatjuk, hogy a vaddisznó háziasítása a hazai őskori leletanyagban a házi- és vaddisznócsontok átmenetei révén a magyarországi őskori leletanyagban jól kimutathatók. A fentiek mellett a vaddisznócsontoknak éppen a lengyeli kultúrában való gyakoriságának okául még azt is felhozhatjuk, hogy e kultúrában a temetkezési ritus szerint egyes sírokba vadkan állkapcsot illetve vadkanagyarból készült ékszereket helyeztek s az állkapcsok s agyarak megszerzése céljából is elejtettek vaddisznókat. Az őz (Capreolus capreolus L.) már a legkorábbi neolithikus kultúránk, a Körös-kultúra vadászott állatai között is szerepel s nemcsak a csontanyagból mutatható ki, hanem ábrázolások alapján is. A további régészeti korszakokban is mindig előfordulnak a telepeken az őz csontjai, miután nemcsak húshaszna miatt vadászták, hanem agancsából es csontjaiból eszközöket is készítettek. Mindamellett egészen az újkor kezdetéig minden lelőhelyen jóval kisebb számmal szerepel, mint másik hazai Cervidánk, a gímszarvas. Ennek egyik oka az volt, hogy a nagyobb szarvasbőség idején az ember szívesebben vadászta ezt a jóval nagyobb testű vadat (az őz testsúlya Van den Brink szerint 15—27 kg, Gaffrey szerint 17—30 kg, s Tegner szerint az Angliában elejtett legnagyobb őzbak 68 font súlyú volt, Raesfeld pedig Kelet-Poroszországból és a Kelet Kárpátokból említ egy-egy 38 kg testsúlyú őzet, ezzel széniben a gimszarvas testsúlya Van den Brink szerint 95—350 kg, Gaffrey szerint 100—220 kg, Szederjei szerint 140—300 kg vagy ezen felül; valamennyi adat bikákra vonatkozik). További okként az hozható fel, hogy az őznek az őskorban, sőt egészen a középkorig túlságosan nagy volt a szarvas fconkurrenciája, valamint az, hogy a korai időszakok túl sűrű, erősen benőtt erdeje nem volt megfelelő biotop az inkább nyíltabb vidékeket kedvelő őz részére. A gimszarvas (Cervus elaphus L.) — mint fentebb már láttuk — a magyarországi neolithikus telepeken az őstulok mögött, második helyen áll a vadállatok között, a rézkor első két periódusában arányszámra már felnő az őstulok mellé, a rézkor végétől kezdve pedig egészen a középkorig első helyen áll a vadállatfaunában. Európa többi részén viszont minden időben csaknem minden egyes lelőhelyen gyakoribb az őstuloknál, úgyhogy Rütimeyer a svájci neolithikumot joggal nevezte el „szarvaskornak". Húshaszna miatt elsősorban azért vadászták, mert e faj ^csontjai és agancsai voltak leginkább megfelelőek eszközkészítés céljaira. Erre már Rütimeyer felhívta a figyelmet, megemlítve azt, hogy a szarvascsontokat elsősorban rendkívüli keménységük és igen kis zsírtartalmuk teszi különösen alkalmassá arra, hogy eszközökként felhasználhassák őket. Az őstulok (Bos primigenius Boj.) — mint fentebb már láttuk — a magyarországi neolithikus telepek legjelentősebb vadászott állatának tekinthető. Ezt az uralkodó helyét nemrégen szerezte a másik vad Bovidával, a bölénnyel szemben, ugyanis a pleisztocén végéig kettőjük közül a bölény volt az uralkodó, és az őstulok csak az alluviumnak számára kedvezőbb klímája hatására szaporodott jobban el és szárnyalta túl számbelileg a bölényt. A bölénnyel szembeni túlsúlyát azonban még akkor is megőrizte, mikor más vadállatok, így a gimszarvas és a vaddisznó már messze megelőzték, így Szalay szerint még az i. u. VII. században is jóval több őstulok élt Közép- és Észak-Európában, mint bölény. A bölény és őstulok aránya Szalay szerint a középkorban 1:5 lehetett, kivéve Lengyelországot és Galíciát, tehát azokat a helyeket, ahol a bölény legtovább élt, illetve még ma is él, — ahol az arány 1:3 lehetett. Szalay ezt a feltételezését az őstulok ill. a bölény nevéből képzett hely- és személynevek különböző gyakoriságára alapítja. Ezt a mindenesetre érdekes elméletet a csontleletek elég jól alátámasztják, még a Lengyelország-Galiciára vonatkozó részét is, ugyanis a Pidoplicskoféle összehasonlító munka tanúsága alapján Ukrajnában jóval gyakoribbak a bölényleletek, mint Közép- és Délkelet-Európában. (Ez a tény mellékesen az őstulok atlanti jellegét is mutatja.) A bölény és az őstulok fenti ará-