Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Bökönyi Sándor: A lengyeli kultúra lelőhelyeinek gerinces faunája. III.

A LENGYELI KULTÚRA GERINCES FAUNÁJA 75 nya a VII. sz. után sem azért változott meg, mintha a bölény valamely klimatikus, vagy egyéb ok hatására jobban elszaporodott volna, hanem azért, mert az őstulkot az ember jobban kiirtotta, mint a bölényt. Hogy a bölény az őstulokkal szemben máig is él, azt Szalay szerint annak köszönheti, hogy az őstuloknál jobb hegymászó, ezért a járhatatlanabb hegységekbe jobban vissza tudott húzódni, valamint annak, hogy a jégkorszak után fennmaradt Bison bonasus L. erdei típus volt, szemben az őstulokkal, mely a ligetes steppék állata volt, s ezt az erdei bölénytípust rövid szarvai nem gátolták az őserdőben való mozgásban, és végül, de nem utolsósorban annak, hogy a bölényt nem háziasítottak és emiatt nem is üldözték olyan kíméletlenül (lásd előbb az őskori vadászat és a háziasítás közti erős kapcsolatot). így aztán, míg a tatárjárás után az őstulkot kipusztították Magyarországon, addig a bölény a XVI. század elejéig élt, sőt a szomszédos Erdélyben csak kb. 1790-ben halt ki. Az őstulok tehát a magyarországi neolitlhikumban, sőt a rézkor jó részében is igen jelentős szerepet játszott a vadászott állatok között, de egyes neolithikus lelőhelyeken még a megszokottnál is jóval gyakoribb volt, gyakoribb, mint a lelőhelyek bármely házi vagy vadállata, s ezzel rányomta bélyegét a lelőhely lakosságának gazdasági arculatára. E lelőhelyeken ugyanis az őstulok háziasitása úgyszólván a szemünk előtt játszódik le s ugyancsak előttünk alakul ki a szarvasmarhatenyésztés is. Itt ugvanis nem csak őstulkokat és frissen domesztikált házimarhákat találunk, hanem már jónéhány nemzedékkel előbb háziasított egyedeket is, ami arra mutat, hogy ez utóbbiak hatására, azok jó tulajdonságait látva a telepek lakossága a házimarhaállomány minden erővel és minden eszközzel való növelésére törekedett, azzal, hogy nagyobb számmal fogott be őstulkokat, a be nem foghatókat pedig elejtette. Ezt az időszakot tekinthetjük az őstulok hazai kiirtása első periódusának (feltűnő ugyanis, hogy a bronzkorra mennyire leesik az őstulok arányszáma a telepek csontanyagában) s ez első periódus után az őstulok megszűnik uralkodó vadállat lenni Magyarország területén, Hazai kiirtásának második periódusa az i. u. VII—

IX. században fejeződik be, s eredményeképpen az őstulok ritka vaddá lesz Magyarországon, végül pedig a harmadik periódus, őstulok teljes kiirtása a XIII. század közepére esik. Körülbelül ugyanebben az időben halt ki az őstulok Braunsohweigben és Franciaországban, a XVI. század elején Alsó-Bajorországban, a XV. század elején Kelet-Poroszországban. Schleswig-Holstein legkésőbbi őstuloklelete, mely Haithabu viking városból való, 800—1050-ből származik. Csehországban a XI—

XII. században halhatott ki, Svájcban az első ezredforduló körül, a Balkánon pedig a IX. században még élt. Kipusztulása csakis az embernek volt köszönhető, benne klimatikus vagy egyéb okok nem játszottak szerepet. Az eb (Canis familiáris L.) — legalábbis európai viszonylatban — a leggyakoribb háziállatunk, amennyiben már az átmeneti kőkorszakból kimutatható. A közeikeleten még régebben előfordul, ugyanis csonttanilag Jerikó praekerámiás rétegeiben, ábrázolások révén pedig Qalat Jarmo nagyjából vele egyidejű rétegeiből kimutatható. (Coon az észak iráni Beit barlangból is leír „ebet", a Canida házieb mivoltának bizonyítása azonban még részletes anatómiai vizsgálatokat igényel. Ennek eldöntése egyébként azért lenne különösen érdekes, mivel a kérdéses csontokat tartalmazó réteg kora — radiocarbon datálás alapján — körülbelül i. e. 9500 körűire tehető, a jerikói és qalat jarmói leletek pedig ennél jóval fiatalabbak, „mindössze" i. e. 6500 körüli időből származnak.) Boettger, aki a háziállatokat hasznosításuk szerint hat csoportba osztotta, az ebet a „vadásztársak és őrzők" csoportjába sorolta, azonban — legalábbis az őskorban és sok primitív népnél ma is — mint húsállat is szerepet játszott, amit a hazai őskori telepeken talált feltört csontjai és megnyitott agyüregű koponyái, valamint mai néprajzi megfigyelések egyaránt bizonyítanak. Mindamellett, mint húsállat nagyobb jelentőségre közép-európai viszonyok (közt sohasem tett szert,, s számaránya hazai őskori telepeinken sehol sem éri el a 7%-ot (egyetlen kivétellel, ahol azonban szemétgödrökben egész sor teljes ebváz került elő, melyek tehát elhullott kutyák maradványainak tekinthetők). Fontosabb szerepet játszott az eb Európa északi felében, ahol a rénszarvassal együtt, de olykor egymaga volt az egyedüli háziállat. így például a Volga-Oka térsége neolith telepem a háziállatok közül egyedül az eb csontjai fordultak elő, A sertés (Sus scrofa dorn. L.), mely az egyhasznú háziállatok alaptípusának tekinthető, miután csak húsával hasznosít, szintén a legrégebbi háziállatok közé számít, bár háziasítása jóval az ebé után következett be, valamikor az i. e. 4. évezred második felében, Délnyugat-Ázsiában. Innen hamar szétterjedt, korán eljutott Európába is, s a különböző területeken, ahol vad őse, a Sus scrofa