Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1962) (Pécs, 1963)

Füzes Endre: Adatok a XVIII–XIX. századi baranyai népviselethez

320 FÜZES ENDRÉ (a továbbiakban; Hoffmann, 1954.) A kézirat a házassági szokásokkal foglalkozik és a kontyolás kapcsán így ír a főkötőről: „Csütörtökön reggelre felkeresik a' Nyoszolók a menyasszonyt, fel tekerőztetik, vagy felteszik fejére a' Fő kötőt, fel öltöztetik ismét a' Jegyruhában, a Fö kötő kétféle, vagy kerek •— vagy horgas ahoz intézve a mint abban a Faluban a szokás az Asszonyoknak viselni, tündöklő pillangókkal •— pólingokkal — elborítva gyönyörűen ragyog" (uo. 527). Ezen a vidéken tehát kétféle, „kerek" és „horgas" főkötőt hordanak. Ez elnevezések közül az első — véleményünk szerint a főkötő formájára, az utóbbi mind a formára, mind a díszítésre vonatkozhat. A későbbiekkel azonban egyiket sem tudjuk azonosítani. Figyelemre méltó az a megjegyzés is, amely arra mutat rá, hogy egy-egy faluban, tehát nem nagyobb tájon, a kétféle főkötő közül csak egyiket vagy másikat hordják. Kodolányi szerint a későbbi divatos, etnikumot is elhatároló ormánsági fejdísz a XIX. század közepe előtt alakulhatott ki „valamilyen hímzett fejkötőből.". (1958a. 13). A díszítésükre vonatkozó fent említett adat alapján úgy véljük, hogy a kialakulás ideje pontosabban is meghatározható, kb. a XVIII—

XIX. század fordulójára vagy még korábbra tehető. A másik leírás Munkácsy-tól származik. A Bőközben 1842 táján „kis tányér alakú, különféle csillogó dolgokkal kirakott s piros szalagokkal hímzett konty"-ot viseltek, „e felett van de csak innepnapokon egy sajátos alakú fejkötő, mellynek a képzeltetésig lefestesére minden egyszerűsége mellett is erőtlennek érzem magam, hátközépig piros szalaggal ékesített véve kissé hasonlít a hátra vetett fátyolhoz" (1842. 570). Gyász idején a konty fehér és piros szalagok hiányoznak róla (uo.). A másodiknak említett, pontatlanul leírt „fejkötő" esetében két dologra gondolhatunk. Nem tudjuk ugyanis elképzelni, hogy ünnepnap két díszített főkötőt egyszerre helyeztek a fejükre. (Kresz így értelmezte. 1956. 43). Lehetséges tehát, hogy az „e felett van" kifejezésen „ezen kívül"-X kell érteni. Ezek szerint kétféle főkötőt hordtak, egyiket hétköznap, a másikat ünnepnap. A másik lehetőség — és ez a valószínűbb — az, hogy a második fejkötő azonos a kisebb „hátravető"-пек nevezett fejkendőfélével, amit piros szalaggal díszítettek. Volt patyolatból készült hátravetőjük is, valószínűleg drága lehetett, mert a vőlegény jegypénz helyett adhatta. (Hoffmann, 1954. 520). Megkötésének módjáról ezt olvassuk: „.. . patyolat által vető kettő ezt fökötönn fettyül sátor formára készítve viselik ..." (uo.). A század derekán a Pécsvárad környéki asszonyok „hosszú kontyot" hordtak (Hölbling, 1845. 69). A siklósi járásban ekkor kezd terjedni az „ékes fátyolos főkötő" (uo. 93). A A délszlávok később is viselt nagy fejdíszét ugyancsak Hölbling említi először (uo. 94). A németek — a közel két évtizeddel későbbi leírás szerint — „dinnyehéj alakú czifra kis főkötőt" tették a fejükre (VU. 1862). Somogyban ezidőtájt színes szalagokkal ékes, nagyméretű „konty" volt divatos (Molnár, 1859. 183), amelyet valószínűleg a hajdan Somogyhoz, ma Baranyához tartozó Szigetvár környékén is hordtak (Kodolányi, 1958a 13). Néhány forrás a fejkendő viseletet is említi. Már Bright megfigyelte 1814-ben a pécsi piacon, hogy a magyar és délszláv aszonyok díszes szegélyű kendőt kötnek a fejükre (1818. 577). Ide tartozik a fentebb ismertetett hátravető is. Tóbi szótárában szerepel a „sámé" szó, „fejre való keszkenyő" értelmezéssel (1826. 42). Munkácsy részletesen leírja a bőközi nők fejkendő viseletét, akik munkában háromféle kendővel óvják meg arcuk fehérségét a tűző naptól. Mindhármat másképp kötik fel (1842. 568). Fehér kendőt kötöttek főkötőjük fölé a Pécsvárad környéki asszonyok is (Hölhing, 1845. 69). A XIX. század második felében az egész női öltözettel együtt a fejviselet is megváltozott. A már korábban kialakult, egy-egy tájra vagy népcsoportra j elemző főkötők díszítésénél egyre több gyári anyagot alkalmaznak. A sok színben pompázó, csillogó, selyem szalagokkal díszített fejkötő a század végén éli virágkorát, bár már ebben az időben feltűnik helvétté itt-ott a fejkendő (Várady, 1896. I. 109—128). A női vászonholmik közül a két legfontosabb és legtöbbet emlegetett ruhadarab Baranyában az ing és a szoknya. A legkorábbi forrás szerint a szavai lány magaszőtte fehér ingben és „mosott vászon" szoknyában jár. A felső szoknya neve: „nagykebel", az alsóé (a pendelyé): „kiskebel". Kötényét is maga készíti. Inge ujját fekete cérnával varrja ki (SzÖ. 1806. 24). Nem sokkal később Bódai azt írja, hogy a baranyai magyar és délszláv nők „innep napokon a, legszebb gyoltshoz hasonló fehér ruhában járnak . . ." (1820. 37.) Tóbi szótárában a szoknya mindkét Ormánságban használt neve szerepel: „biklafejér vászon kurta szoknya", és kebel — pendel" (1826. 42., és 45.) A Jeremiás Sámuelnek tulajdonított kézirat mindkét szoknyát pontosan meghatározza: „ .. .A